Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

A tetőtéri páros - WooSan

Wooyoung soha nem volt gazdag, a családja sem volt egy túl előnyös helyzetben. A suliban inkább igyekezett eltűnni, elvegyülni a többiek között, hogy azok még véletlen se lássák. Mindig szar hangulatban volt, csak ritkán mosolyogott, azt a minimális jókedvet is inkább az iskolán kívülre tartogatta. Élte ő a kis semmilyen életét csendben, anélkül, hogy bárkire rábízta volna magát és az elcseszett érzelmeit, amiket csak nagy nehezen tudott néha rendbehozni. De neki jó volt így. Nem zavarta, hogy az anyja meghalt, hogy az apja folyton ivott és emiatt igencsak nehezen volt meg vele egy helyen, így egy tetőtéri lakásban tengette mindennapjait. Egy olyan lakásban, ahol bár a lakbért nem kellett fizetnie, mert nem is volt - mivel a ház teljes mértékben az övé volt - , de a gáz és villanyszámláért ő felelt. Magának kellett megkeresnie az iskola mellett a pénzt a megélhetésre, de nem zavarta ez sem. Akármilyen meglepő, de úgy gondolta, jó és kiegyensúlyzott élete van egy tökéletes otthonban, tökéletes barátokkal. Nem vágyott semmi másra, csak hogy amilye van, az meg is maradjon.
Tetőtéri lakásban élni, igencsak szégyen teljes dolog volt a koreaiak szemében. Csak azok éltek a tetőtéren, akik szegények voltak. Ezek kis piciny lakások voltak, sok pletyka szerint - amiket a jómódú emberek terjesztettek egymás között - olyan kicsik voltak ezek a lakások, hogy az ember nem tudott bennük kinyújtott lábbal aludni. Ez nyílván nem volt igaz, hiszen egy, max két ember tökéletes el volt bennük, de a gazdagok már csak ilyenek. Megszokták, hogy nekik szinte mindig van elegendő pénz a sebükben, ha nem több, ezen kívül máson nem is tudtak aggódni. Csak nagy ritkán érdekelte őket, ha egy családtagjuk kórházba került, vagy ha valaki csődbe ment, mert hát, történt már erre is példa.
Sokáig én is abban a téveszmében éltem; a jómódú életnél nincs is jobb, hiszen ki ne örülne annak, hogy csak megmozdítja a kisujját és máris pénzeső esik? Ezüs kanállal a számban születtem, emiatt pedig valamilyen szinten én is tönkrementem, hiszen sokáig én sem tudtam megbecsülni a kicsit. Amikor a szegényesebb életmódban élő nagynénim és nagybácsim valami kis olcsó ajándékkal lepett meg karácsonykor, csak hozzájuk vágtam az egészet és sírva ott hagytam őket, mintha valami égbekiáltó bűnt követtek volna el, pedig tudtam... A saját gyerekük nem kapott semmit soha, hogy a szülei meg tudjanak engem lepni valamivel. Hosszú éveken keresztül nem tudtam megszeretni apám testvérének a családját, emiatt pedig lehet, hogy tényleg megérdemlem, hogy az egész életem egy kész csőd legyen a végére. Hiszen nem becsültem azokat az embereket, akik szinte kiskirályként bántak velem, ahányszor jöttek hozzánk, vagy ha csak egy hétvégére rájuk lettem bízva.
Na, és Wooyoung. Azt a fiút néztem le a leginkább. Egy koszos kis semmire kellőnek gondoltam, aki a kukából szedi a napi kajáját és a ruháit, amik amúgy elég jó állapotban voltak, de egy idióta Choi San már csak ilyen. Kinevettem, mikor megtudtam, hogy tetőtéri lakásban lakik és kinevettem, mikor megtudtam, hogy részmunkaidős állásban kell dolgoznia. Pedig ő sokkal többet tett azért, hogy legyen valami pénze, míg az én zsebem mindig ki volt tömve a szüleim által. Szinte tejben, vajban fürödtem, egészen tizenhét éves koromig.
Mikor betöltöttem a tizenhetet, kezdett minden rosszra fordulni a családomban. A részvényeink mentek először a süllyesztőbe, majd apa üzlete is kezdett tönkremenni. Az eddig menőnek számító egzotikus gyümölcs piac már elavult lett, a szüleim pedig nem tudtak semmiféle újítást kitalálni, így az eddig felhőtlenül telt életem, itt véget is ért. Próbáltam segíteni a szüleimnek, hiszen kezdett nagyon felhúzni, hogy napról-napra egyre szegényesebben éltünk. Már nem ettünk mindennap friss, drága ételt, amit a háziszakácsunk készített és nem sokára már a házunkat is le kellett cserélnünk egy olcsóbb panel lakásra. Egy ideig kényelmesen el voltunk itt, voltak olyan időszakok, amikor kissé fellendült a piac, de végül csak még rosszabbra fordultak a dolgok. Az volt talán az egyedüli szerencsém, hogy miután meghalt a nagymamám, megörököltem tőle a roppant kicsi, de elég lakályos tetőtéri házat. Miután a családom életében egy újabb csőd következett, képtelen voltam elköltözni otthonról, ebbe az apró, tetőtéri lakásba. Innentől kezdve bujkálás volt az életem, hiszen ki nem találjátok, hogy a szomszédos ház, tetőtéri lakásában ki lakott. Wooyoung.