Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

978 nap veled, a Pokolban - KaiChen

-Én látom! Tényleg látom! Ott van! Anya! Nem hiszem el, hogy te nem...! - Könnyeim zápor esőként hullottak szemeimből, ahogy két idegen férfi lefogott. Szabadulni akartam karjaik fogságából, de olyan gyenge voltam hozzájuk képest, hogy még csak meg se rezdültek próbálkozásaim nyomán.

-Nem látom, mert én normális vagyok. - A csinos nő, aki még apa halála után is őszinte szeretettel nevelt, most olyan megvetően és egyben csalódottan nézett rám, mintha élete legnagyobb tévedése lettem volna. Szemei csillogtak, ahogy láthatólag már a sírás kerülgette őt, még sem ejtett előttem egy szem sós cseppet sem. Csak sajnálkozva próbált engem vizslatni szép vonásaival, egyfajta nyugalmat sugározva felém, de mintha ez a pozitív érzelem, el sem jutott volna hozzám. Továbbra is féltem, hogy mi fog rám várni? Hogy mennyi ideig kell majd itt lennem? Hogy mennyire lesz rossz az itt lét? Hogy kedvesek e az emberek és majd megértenek engem? Engem, és az állítólagos téves eszméimet. - Próbálj rendbe jönni... - Simított finoman végig bal orcámon, majd még egy utolsó mosolyt küldött felém. Eltávolodott tőlem és most már sírt. Úgy igazán sírt, ahogy azt nézte, miként távolodom tőle egyre jobban, hogy miként rángatnak magukkal ezek az ijesztő férfiak, egy ijesztő épület falai közé.

-Én nem vagyok őrült! Hagyjanak! - Nem hallgattak rám. Már miért is hallgattak volna? Én csak egy őrült voltam, akit meg akartak gyógyítani, hogy olyan legyen, mint egy "normális ember".

-A szádat befogtad! - Egy zajos, sikításokkal teli szobába értünk. Az egyik pasi semmit sem törődve azzal, hogy fáj e tette, vagy sem, egy Istenes pofonban részesített, míg a másik a földre lökött, neki egy fémágynak. - Itt marad! - Nem mertem ellenszegülni. Akartam, de nem mertem. Féltem, hogy ha ellenséges vagyok, akkor még nagyobbat kapok.

Két fehér ruhás, de fekete maszkos nő lépett be a szobába. Egy pillanatra körbe kémlelték a helyiséget, tekintetük meg-meg akadt egy-két vinnyogó és ordítozó betegen, akik az ágyukhoz szíjazva vergődtek tehetetlenül. Mikor megpillantottak engem, ahogy a hideg padlón összehúzva magam próbáltam minél észrevétlenebb lenni, határozott léptekkel indultak el hozzám. Próbáltam kommunikálni velük; elmondani nekik, hogy ez egy nagy tévedés, velem semmi gond nincs, csak a kamaszkor teszi ezt velem és, hogy engedelmes, szófogadó vagyok, de mintha meg se hallották volna. Egy határozott mozdulattal nyakon szúrtak egy injekciós tűvel, amitől pillanatokon belül már szédülni kezdtem. Forgott velem a világ, de még eléggé magamnál voltam. Csak arra volt jó ez az egész, hogy a nővérek könnyedén az ágyamra dobhassanak és engem is kikötözhessenek, mint a többieket. Aztán... megint kaptam valamit, amit a bőröm alá fecskendezve olyat éltem át, mint amilyet még soha. Pedig, elvileg én "őrült" vagyok.
Mindenem égni kezdett. Az egész testem. Azt hittem, hogy már az első pár percben ott pusztulok meg. Árnyak vettek körül, felém hajoltak, mintha csak a lelkemet akarták volna. Bár nem láttam a külvilágot, de a már hallott sikolyokat tisztán ki tudtam venni, miközben a fekete árnyak egyre közelebb voltak hozzám. Én is ordítani kezdtem. Olyan kínokat éltem át és olyanokat láttam, amire minden más ember így reagált volna. Kiabáltam. Csak is azért, hogy valaki szüntesse ezt meg, de mintha minden szavam és kiáltásom süket fülekre talált volna.

(...)

-Sajnálom Jongdae... Tudom, hogy már egy hónapja itt van, de ez még semmi. Maradnia kell. Szinte semmit sem haladtunk a kezelésében, még ha engedelmes is. - Orvosom szavakban bár sajnálkozott, mégis, valahogy olyan érzésem volt, mintha annyira nem szánna engem. Sőt, tisztára olyan volt, mintha örülne a szenvedésemnek, amit nap, mint nap láthatott rajtam.

-De hisz nincs semmi bajom! Ezt már a legelső nap elmondtam! Ez az egész csak egy tévedés! Nekem nem kéne itt lennem! - Még magamat is megleptem azzal, mennyire feldühödtem. A szék hangos csattanással találkozott a fallal, miután szándékosan neki vágtam. Az előttem ülő orvosom csak elégedetten vigyorgott, kristály tisztán látszott rajta, hogy élvezi a szenvedésem.
Utáltam ezt az egészet. Nem egyszer hallottam már olyan pletykákat, hogy a megengedettnél jobban bántalmazták a betegeket. Hogy nem egy lányt erőszakoltak meg itt és sajnos azt kell, hogy mondjam, a fiúk, férfiak sem voltak kivételek ez alól. Mázlimra, velem még semmi különösebbet nem tettek, de már csak hallásból is rossz volt ez az egész. Minden nap rettegtem, hogy talán egy nap, engem néznek ki magukat és majd döngölnek bele a földbe, hogy teljesen tönkre tegyenek. Totálisan illegális volt itt minden, még sem tett senki semmit. Az egyik itt dolgozónak sem volt tiszta a lelke, mindegyik csak tette a dolgát és élvezetben fürdött, mikor minket bántalmaztak. Aki ide került... az végleg megszűnt létezni.