Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

A Fekete Szörny - Bárki

Marcangolt a bűntudat hosszú éveken át. Senkim nem volt, csak a minden percben követő Fekete Szörny, kinek úgy tűnt, aligha akad dolga máshol, csak nálam. De nálam már szinte egy rám tapadt szellemként tengette napjait és míg ő nőt, fejlődött, táplalkozott belőlem, én vele ellenben fáradtam. Fáradtam és még mindig fáradok. A nap, mint nap elmémet támadó Fekete Szörny, ki mehetne már máshova. Kereshetne mást, hiszen nem sokára elfáradom teljesen. Érzem, nem sokára az összes erőm elfogy. Az évek óta tartó bűntudat, mi marcangol, nem képes nyugton hagyni, folyton csak itt van és kínoz, a legváratlanabb percekben tűnik elő, hogy megkeserítse a silány kis életem, minek amúgy sincs nagy értéke. Az elvesztett barátok, a megbánt mondatok és tettek összefogtak és a Fekete Szörnyet alkotva járnak a nyomomban már évek óta. A napok, mikor úgy érzem, kicsit most megnyugszom, kicsit most jobb minden, ő továbbra is ott van a háttérben. Ott van mindig. És figyel. Várja, mikor csaphat le, várja a megfelelő alkalmat.
Amikor csak a rendszeres napi futásomra megyek is ott van. Futok, mintha csak előle menekülnék, és hiába gyorsítok fel, ő továbbra is tartja a tempót és követ. Ha kicsit lehagyom.... hát visszatalál hozzám egy másik úton. Mindig itt van és soha nem megy el. Mindig bánt és felesleges könnyeket hoz a szememben. Hiába minden, a Fekete Szörny gyorsabb bárkinél és jobb mindenben. Emiatt folyton követ és csak nagy ritkán, rövid időre tudom lehagyni. Évek óta küzdök vele és elmondhatom, hogy már kiismertem jól. És sajnos rossz hírem van... Nem lehet ellene győzni, legalább is... én nem tudok versenyezni vele.
Magányos és csendes éjszakákon, mikor úgy érzem, egyre nehezebb a levegő vétel tudom, ő ismét közeledik hozzám. Ismét csak azért van, hogy én a csalódás, fájdalom és megbánás tengerében fuldokoljak. Alig kapok levegőt és ilyenkor biztos, ő ismét itt van. Ismét könnyek csípik szemeim és bár néha erős vagyok, le tudom győzni a könnyek késztetését, sokszor inkább elbukom, mint sem győzöm. A sötét éjszakákon, mikor egy magam vagyok és álmatlanság kerülget a Fekete Szörny miatt, folyton folyvást csak a bűneim, kötelezettségeim és barátaim járnak a fejemben. A bűneim, amiket elkövettem és az évek alatt csak egyre több lesz belőlük. A kötelezettségeim, amiket már aligha tudok teljesíteni a Fekete Szörny miatt. A Fekete Szörny miatt, ki elveszi minden erőm. Mi fájdalmat okoz a lelkemben. A barátaim... az egyetlenek akik már vannak nekem. Az egyetlenek, akik bár nem tudnak a Fekete Szörny létezéséről, mégis talán sejtenek valamit. Mégis... talán... Ugye talán? Ugye.... ugye törődnek velem? Ugye nem akarnak elhagyni, nem akarnak magamra hagyni? Én próbálkozom, megteszem mindent, de.... ha ők már régen lemondtak rólam, akkor... mit tegyek? Mit tehetnék? Ők az utolsó támaszaim, a mentsváraim és ha nincsenek mellettem, a Fekete Szörny akkora tengert folyat körém, aminek a felszíne túl messzi van. Túl messzi ahhoz, hogy bármit is tehetnék és hiába kapálózom, hiába vagyok kiváló úszó, nem érem el a felszínt. Megfulladok. Minden este egy kicsit víz jut a tüdőmbe a Fekete Szörny általt és egyre jobban telítődik az, nem sokára már nem fér bele az éltető oxigén. Nem sokára végleg megfulladok és nem fogok tudni tovább küzdeni. Nem lesz, miért tovább küzdjek... Hisz mi értelme lenne? Előbb vagy utóbb, de úgy is a Fekete Szörny nyer. A Fekete Szörny, aki mindig ott van a sarkamban, mint akár egy levakarhatatlan árnyék. A hibák és bűnök tengere.
Próbálkozom. Keményen próbálkozom. Talán a szerelem mentsvárt nyújt, de kinek kellene egy ilyen torz, megrögzött, mélybe temetett alak? Emlékszem még, milyen volt, mikor puha, méz ízű ajkai az enyéimhez értek. Emlékszem, akkor a Fekete Szörny megszűnni látszott. Viszont ő nem volt itt sokáig. Elment, akárcsak a barátaim és hiába küzdöttem érte, már lemondott rólam, pont úgy, ahogy a többiek.
A mostani napok, hónapok, de talán már évek is... borzalmasak. Iszonyú a fájdalom és hiába van néha valami szép és jó, a Fekete Szörny soha nem hagy. Mindig itt van. Van, hogy mosolyogva kelek fel és akár egy elmebeteg, egész nap mosolygom, mert nincs is jobb dolgom. Ha valami rossz is ér, tovább mosolygom. Van, hogy egész nap rossz a kedvem és nem akarok mást, mint hogy a Fekete Szörny minél hamarabb nyerjen, szinte már-már tálcán kínálom magam neki, de ő ilyenkor nem jön. Mintha nem ismerné a kegyelemdöfést, csak a kínzást. A hosszanti kínzást, ami soha nem múlik el, hacsak én magam nem vetem nyamvadt testemet a mélybe. Amúgy is... mit számít a tyúkszaros életem? Szinte már a barátaim sincsenek nekem, nem hogy a szerelmem. A Fekete Szörny mindent elvett és nem is szándékozik semmit sem visszaadani. Mostanában már csak elég egy rossz szó, egy bántóbb megmozdulás és én a szobámban összekuporodva sírok, várva a megmentőmet, de az nem jön. Elhagyott, pont úgy, ahogy a barátim. Nincs értelme. Nincs értelme küzdeni, már miért lenne? Már nincs semmi. Csak egy üres szoba, teli lelkem romlott bűzével, ahogy szépen lassan és fájdalmasan oszlik darabjaira a Fekete Szörny által és az továbbra sem szólal egy szót sem. Nem mond semmit, csak itt van és csendben vár, mi lesz a vége, ki nyer. Számára ez kérdés, számomra ez egyértelmű.
Itt, a kicsiny, sötét szobámban ülve, szemezve a Fekete Szörnnyel, nem látom értelmét semminek sem. Minden ugyanolyan fekete és semmitmondó, mint a Fekete Szörny szeme, ki csak bámul és továbbra is vár. Lassan, de biztosan növekszik, míg én egyre kisebb vagyok és minden este egyre jobban fuldoklom a mellkasomra nehezedő nyomástól. Nincs semmi csak én, egy Fekete Szörny és a csend, mi mindennél rosszabb... talán még a Fekete Szörnynél is.
Egykoron még én is boldog voltam, akkor még nem volt a nyomomban folyton a Fekete Szörny. A Fekete Szörny, kinek egyszer, végső megrökönyödésemben volt esélyem a belsejét látni. Majdnem felfalt, de valami visszahúzott és itt tartott. Nem vagyok hálás ennek a valaminek, hiszen az ijesztő, Fekete Szörny belsejében fényt láttam. Hagynom kéne, hogy végleg felfaljjon és felemészzen, hogy végre a Fekete Szörny részese legyek. A Fekete Szörnyé, ami kívülről nem más, mint a kín és fájdalom megtestesítője, de belül...

-Belül micsoda is? - Fordulok a sarokban lévő Fekete Szörnyhöz. Kifejezése továbbra is merev, sötét és hideg, mégis van benne valami csábító és hívogató.

-Megnyugvás, felszabadulás. - És a Fekete Szörny megszólalt. Évek óta először, megszólalt. Talán hagynom kéne a csábításának és fel kéne, hogy emésszen.

Hiszen a Fekete Szörny külső fedője a sötét és magába húzó depresszió, hogy pontosak legyünk. Belül, a megnyugvás és felszabadulás a depresszió általi egyik kimenetel, a halál. A csábító halál, ami még az ijesztő, fekete külsőn keresztül is magához hív.

-Depresszió... - Szóltam a Fekete Szörnyhöz... - Véget vetnél ennek? Fáj... most már szeretnék a fényben lenni. - Amúgy sem kellenék senkinek. Erre csak elmosolyodott, talán életében először. Hiszen én teremtettem őt, belőlem lett. Így tudom... most mosolyodott el először.