Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Felnőtt fájdalom - MinSung

Kissé elvarázsolt és figyelmetlen gyerek voltam. Az a fajta, akinek nem volt túl sok barátja az oviban, mert túl fura, de ez nem zavart. Jól elvoltam a magam világában, a szüleim sem aggódtak túl sokat emiatt. Még évek múlván is úgy beszéltek sokáig erről az időszakomról, mintha csak egy varázserdőben élő királylány lettem volna. Sokáig az sem rémlett fel az elmémben, hogy voltak gyerekek, akik egész évben rajtam nevettek és akik koszossá tették ilyen-olyan módon a ruháim. Hogy emlékeztem volna rá? Vagy csak nevettem, mosolyogtam rajta vagy csak szimplán észre sem vettem; anyukám sem panaszkodott soha sem, hogy folyton kimoshatatlanul filcesek és festékesek voltak a ruháim. Gazdagok voltunk, nem számított, hogy hányszor és mennyi ruhát kell nekem venni.

A gyerekkoromat mások szerint magány árnyékolta be, én szerintem nem volt rossz, akkor még boldog, gondtalan gyerek voltam és bár nem szerettem a többi gyerek miatt óvodába és iskolába járni, ennek ellenére elboldogultam ott is. Aztán végül az általános iskola végére csak lett még pár barátom is. Emlékszem, Seungmin volt az első. Hozzám hasonlóan kitaszított magányos volt, olyan gyerek, aki inkább másba temetkezett a társasági élet helyett. Elég klisés barátság ugyan, de a két kitaszított a valaha volt legszorosabb barátságban találta magát.

Gimi elején pedig... Hyunjin is valahogy a furcsa duónkhoz csatlakozott. Vele a mai napig se veled, se nélküled viszonyom van. Sokat veszekszünk és gyakran vannak nézeteltéréseink, de közben a magunk módján imádjuk a másikat. Egyébként is, nem ártott, hogy megszokjuk egymást, ha már ugyanarra az egyetemre, pontosan ugyanarra a szakra jelentkeztünk, míg Seungmin az álmait követve jelentkezett egy kiadóhoz gyakornoknak és zenét ment tanulni egy neves iskolába. Ő elérte azt, amit szeretett volna.

Nem különösebben szerettem és értettem azt, amit már lassan három éve tanulok, de legalább megvagyok vele. A kicsiny évfolyam tagjai is egészen befogadtak maguk közé, de még mindig rossz szokásom a megszokotthoz ragaszkodni, így - akár egy ötödik végtag - ragaszkodtam továbbra is Hyunjinhez, hiába tudtam volna néha a falra mászni tőle.

-Szerinted ezt, hogy kéne megcsinálni? - Hallottam meg az ominózus hangot. Még szerencse, hogy róla elmélkedtem már egy pár perce. - A tanárnő elmagyarázta ugyan, de abból a harminc percből kb ha két perc megmaradt összesen. A faszért nem tudnak egy részletes feladatleírást adni pdf-ben. Nem is értem miért olyanok tanítanak mindent, akik lófaszhoz sem értenek. Az arcomat le tudnám néha kaparni miattuk, komolyan. Figyelsz te rám egyáltalán?!

-Néha én is az arcomat le tudnám kaparni miattad Jinnie, ne vedd ezt sértésnek. - Fáradtan megdörzsöltem a kevés alvástól bedagadt szemeim, majd laposakat pislogva kezdtem el bámulni az előttem lévő monitort.

-Ez most komoly? Én vagyok az egyetlen, aki igazán törődik veled ebben az életben, te viszont egyáltalán nem figyelsz rám és bunkó vagy!

-Nem vagyok bunkó Hyunjin...

-Dehogynem!

-Hwang Hyunjin! Ez egy felnőtt képzés, viselkedjen is úgy és ne kiabáljon a gyakorlat közepén! Ha bármi baja van, el lehet hagyni a termet! - A dráma királynő erre morogva összehúzta magát a helyén és nekiállt a leadandónak.

Néha tényleg rosszul éreztem magam amiatt, ahogy Hyunjinnal bántam. Évek óta nem tudtam megérteni, hogy mi az az ellentét bennünk, ami miatt ennyit veszekszünk és ilyen hamar elveszítjük a türelmünk a másikkal szemben. Elvégre Hyunjin tényleg nem volt rossz barát. Gondoskodó és figyelmes volt, a maga módján az egyik legédesebb ember, akit valaha is ismertem. Talán az volt a gond, hogy én nem tudtam őt úgy értékelni, ahogy megérdemelte. Én voltam a rossz barát.