Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

A szenvedés tánca - HyungWonho

Ha egy ember rémesen átlagos, akkor az élete is olyan. Az átlagos és semmitmondó élet pedig számomra kifejezetten egy elérhetetlen tényező. Talán csak a saját életemet nehezítem meg, ki tudja... Mindenesetre hajlamos vagyok arra, hogy mindent elbaszok. Egy világi szerencsétlenként az ember nem, hogy eltűnik a tömegben, sokkal inkább kiemelkedik; és egyáltalán nem jóféle módon. Ezerszer kívántam azt, bárcsak ne tettem volna meg a múltban azokat a lépéseket, amiket. Akkor talán most én is csak egy átlagos srác lehetnék, nyugodt élettel. De ha már valaki olyan szerencsétlen, hogy egy barátja sincs, akkor az ilyen ember mit tehene? Segíthetne valaki a kérdés megválaszolásában.
Minden tizenöt éves koromban kezdődött. Az általános iskolát elvégezve jött a gimi, az igazi színtere a kamaszkori változásoknak. Talán ebben az időszakban változik a legtöbbet nem csak az ember teste, hanem jelleme is. Valakinek kisebb hisztikkel eltelik életének ezen szakasza, de én? Én elbasztam mindent.
Összevesztem a legjobb barátommal, ez volt az út kezdete, lefele a gödörbe. Soha nem hibáztattam azért, mert elment. Tudom jól, még kilenc év eltelte után is, hogy én voltam a hibás. Ki az az idióta még rajtam kívül, aki a vele azonos nemű, legjobb barátjának szerelmet vall? Már az is nagyban a fejetetejére fordította az életem, hogy rájöttem, meleg vagyok. Mondjuk mit várt a társadalom olyan sráctól, aki kicsi kora óta oda volt a balettért? Elnézést a szexista megjegyzésért. Természetesen tudom jól, nem minden táncos, főleg nem balett táncos meleg. Ez csak egy hülye sztereotípia, aminek én tökéletesen megfeleltem. A meleg balett táncos, aki bevalotta az érzéseit a legjobb barátjának, így kapásból el is vesztettem őt. Így kezdtem a gimi első napját egyedül, magányosan. Próbáltam barátkozni, de belegondolva abba, milyen sokáig nem is beszéltem mással Hoseokon kívül, elrettentett.
Őszinte akartam lenni mindenkivel. Így még a gimi kezdetén nem csak a szüleimnek, hanem az osztályomnak is bevallottam identitásom. Nem kellett volna. De mégis mit vártam a koreai, konzervatív társadalomtól? Egy féregnek éreztem magam, akit el kell taposni. Ezek után már esélyem se nagyon volt arra, hogy Hoseok helyét pótoljam, amúgy se nagyon lehet.
Az oly' várt gimis évek mondhatni gyorsan elröppentek, ami a mindennapi zaklatásokat nézve elég meglepő. Majdnem minden egyes iskolai napon értek rossz dolgok, kezdve az apróbb zaklatásoktól, az egészen komoly bántalmazásig. Az egyetlen örömöm az volt ebben az időszakban, hogy legalább a szüleim megértettek és nem ítéltek el. Emiatt is voltam szívesen otthon. Bevallom, soha nem akartam a sulis közösségnek azon tagja lenni, aki semmiben nem vesz részt és ha teheti, ki sem teszi a lábát otthonról. De hát mit tehettem volna? Az egész osztály utált és hiába vártam a megváltást Hoseoktól, az soha nem jött. Volt legjobb barátom soha nem bántott, ha mondhatjuk így. Soha nem vett részt a felém irányulú piszkálásokban és soha nem vert meg. Mégis, talán az ő tettei voltak a legfájdalmasabbak számomra, hiába volt az én hibám minden. Hoseok konkrétan úgy kezelt, mintha levegő lettem volna. Nem nézett rám, még egy gúnyos szót sem intézett hozzám. Ha valakik épp péppé verni készültek, csak elsétált az incidens mellett, mintha semmi sem lenne ott. Én pedig egyáltalán nem is akartam ebbe az egészbe belekeverni, ezért soha nem kiáltottam felé segítségért. Elfogadtam azt, ami volt.

A mai napokban huszonnégy éves vagyok és egy sikeresnek mondható balerinoként vonultam be a köztudatba. Alapjáraton örülnöm kéne ennek, de a probléma az, hogy az emberek csak addig csodálnak, amíg táncolok. Mikor az előadás végetér, ismét visszatér mások arcára az undor és megvetés. De ez megint csak az én hibám. Nem tanulva az iskolában történtekből, egyáltalán nem rejtettem véka alá az identitásom. Mindenki, aki ismerte a nevem valamilyen szinten, tudta, hogy meleg vagyok. Én már csupán azt tudtam értékelni, hogy egy tehetséges táncosként vagyok elkönyvelve és az emberek mindig csodálták az előadásom. Nem is nagyon számított számomra, hogy mit gondolnak rólam vadidegen ember. Az viszont továbbra is zavart, hogy a környezetemben lévők még mindig megítéltek.
Egyszerűen nevetséges az, hogy még a többi táncos is így viszonyult ehhez. Mikor jelentkeztem az akadémiára a gimmnázium után, azt hittem, legalább csak lesz egy olyan ember, aki hasonló problémában "szenved", mint én. Viszont hiába a sok másik táncos, a külön balettkar, senki nem tudhatott magának hasonló gondot mint én. Így ismét egyedül voltam, immár szülők nélkül, hiszen elköltözve Gwanjuból, most a fővárosban, Szöulban éltem, több kilóméter messzire családi hajlékomtól. Az se segített a helyzeten, hogy Hoseok is idejött és Wonho néven tevékenykedett az iparban.