Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Nem bánthatnak! - Kiho (18+)

Írói szemszög.:

Kihyun sírva rohant ki az utcára, ügyet sem vetve gúnyolódó társaira és a mulatság hangos és bűnös zajaira. A mai fiatalok erkölcstelenek és mind az ördög szolgái, legalább is, a mi kis rohanó emberkénk így gondolja. Nem rossz szándékból teszi ezt, csupán fájdalomból és kínból, mit a korosztályába tartózó tinédzserek okoztak neki. Soha nem volt olyan mint a többiek. Míg egy "átlagos" serdülő fiatal bulikba járt, romantikázott és élvezte a fiatalságot, addig Kihyun mindig feljárt az idős nagyszüleihez a hegyoldalba, hogy felmehessen hosszú sétákra az erdőbe megvizsgálni a különböző élőlények tulajdonságait, szépségeit és azok otthonait.

Imádta a biológiát. A kedvence volt az iskolában lévő tanórák között, és bár nem szeretett suliba járni vele egyidős társai miatt, a biosz órákat mindig nagy örömmel várta. Tanulhattak bármiről, neki mindegy volt, csak az volt a lényeg, hogy az a bármi magyarázatot adjon egy-egy kérdésére a természetanyával kapcsolatban. Még is sokszor megesett, mostanság egyre gyakrabban, hogy a többiek olyan szinten bántották, mint ha ő lenne a világ legutálnivalóbb teremtménye, ezért már ezeken az órákon is búskomoran ült.

Most is így történt, ahogy fut, könnyeitől nem látva, vakon az amúgy is sötét, csillagfénnyel megvilágított utcán. Nem érti, nem érti, hogy miért pont ő az, akit bántanak, akit nem tudnak elfogadni. Hisz rajta kívül is van annyi furcsa gyerek, de így is ő az utálat tárgya.

A zene és a kiabálás egyre halkul, Kihyun szívverése pedig lassul, ezzel némi megnyugvást hozva számára. Egy-egy métert még futólépésben tesz meg, majd, mikor már csak a síri csend veszi körbe, megáll, körbe néz, és az útszélén lévő patkán helyet foglal merengve. Merengve azon, hogy mi lehet benne a hiba. Eddig úgy gondolta, azzal van a baj, hogy nem próbál közeledni a többiek felé, épp ezért ment ma el a végzős gimisek partijára, ahol az ellenkezője derült ki. Ő is idén szerzi meg az érettségit, abban reménykezet, most már a többiek is vannak olyan érettek, hogy befogadják, de ez nem így lett. Csúfolták és megszégyenítették állítólag vicces prankjeikkel, de a ragadozó sose látja meg az áldozat szempontját. Azt, hogy mennyire szenved minden egyes sebzésénél. Pedig ezt látni kéne, mindenkinek...

Ahogy ott megsebezve ült az utcán, gondolataiba mélyedve, még arra sem ügyet vetve, hogy időközben az eső is eleredt, hirtelen lépéseket és a vizes talajjal járó cuppogás és csobbanás zaja üti meg az esővel keveredett békés csendet. Kihyun nem fordít különösebb figyelmet a hang forrására, még akkor sem, mikor az a hang az ő közvetlen közelében abba marad és a zajkeltője vállára helyezi kezét. Az egyén egyenesen arcába hajol, hogy az útszélen ücsörgő, szipogó fiúcska végre észre vegye őt. Ez meg is történik, mikor Kihyun felemeli fejét és egy kissé befeszülve, de próbálja leplezni félelmét a vele szembeállóval szemben. Wonho nem éppen arról híres az iskola egész körében, hogy bárkivel is kegyesen bánna, de azért egy kivétel van és az épp most sebezhető.

Wonho mélyen az ártatlan kis fiú szemébe néz, elmosolyodik, majd magához öleli azt az embert, akire valahogy mindig is másképp tekintett, mint a többi, körülöttük lévő emberre. Ő sosem hatott a szemében ellenségnek és sosem érezte az iránta, hogy bántania kéne. Őt csak vigasztalni akarta a bánatban, ölelni a szomorúságban. Jobb kedvre akarta deríteni és bántani azt, aki valaha is ártott neki. Boldognak akarta látni, és ami igaz az igaz, Wonho nem volt tisztában azzal, hogy mi ez a különös vonzalom, de a lényeg az az, hogy már kezdett benne körvonalazódni a lényeg. Muszáj magához láncolnia a fiút...
Kihyun nem érti miért teszi ezt a másik, de annyira szeretet éhes az ő lelke, hogy nem bírja magától ellökni a férfit. Hagyja, had ölelje, addig amíg kedve tartja, csak nehogy a végén ő is bántsa.

-Így beteg leszel édes... - Töri meg a csendet a vigasztaló fél. - Nem akarsz inkább melegben lenni? - Teszi fel kérdését lágy, finomkás hangon, hogy még véletlen se ijessze el a félős kis őzike szemű srácot. Kihyun félének fel néz a vele szemben guggoló egyénre. Meglepte a kérdés, de nagyon. A nagy Shin Hoseok, sulis művésznevén Wonho, beinvitálta őt, ŐT, a házába.

-Nem kell, jó nekem itt. Nem lesz semmi bajom, de azért köszönöm. - Utasítja el udvariasan a kérést, mire Wonho arcán csalódottság fut végig, de még nem adta fel. Két éve érzi azt a bizonyos furcsa érzést társa iránt és ha már így eldöntötte, hogy szép és romantikus körülmények között elmondja neki az igazat, akkor el is fogja mondani.

-Nem hiszem... Gyere! - Áll fel és nyújtja kezét a törékeny fiú felé.

Kihyun elgondolkozik egy pillanatra, vajon a másik miért teszi mind ezt, de nem nagyon akar amúgy sem ellenkezni, hisz nagyon fél Wonhotól. Fél tőle és közben mindig is nagyon vonzónak találta magát az egész srácot. Imádta a stílusát úgy, ahogy van, de a személyiségébe sajnos volt belekötnie valója. Még is hihetetlenül vágyott a szeretetére, ha őt nevezné szerelmének.
Ez volt leginkább ő. Yoo Kihyun a kicsi és törékeny fiúcska, ki menthetetlenül beleszeretett egy számára elérhetetlen férfiba. De mi van, ha talán pont ellenkezőleg van? Ha pont ő az egyetlen ember a világon, aki megkaphatja Wonhot?

A hosszúra elnyúlt csend után, Kihyun kissé félénken, de Wonho tenyerébe helyezi saját mancsát és hagyja, hadd segítse fel a másik. Ilyen is régen volt már, hogy valaki segített neki, pedig ez is olyan aprócska kis kedves gesztus volt a másiktól, amit a hétköznapokban a többi ember szinte észre sem vesz, vagy csak nagyon természetesnek gondolja ezt. Kihyunnak viszont a világ egyik legboldogabb pillanatát jelentette.

Wonho halványan elmosolyodott, majd a picike fiú kezét el nem engedve, rohant be vele az eddig hátuk mögött lévő házba. Belépve hatalmasat sóhajtott a kellemes, meleg levegő miatt. Hátra pillantott Kihyunra, ki az összekulcsolt kezeik miatt óriási zavarában csak a padlót bámulta, mintha nem is lett volna jobb elfoglaltság számára. Wonho szabadon lévő kacsóját a fiú állához helyezte és így fordította maga felé a zavarodott Kihyun tekintetét. Nyomott a homlokára egy csókot, aztán jobb kezét kicsúsztatta Kihyun macsai közül és ott hagyta a teljes mértékben ledöbbent fiúcskát, hadd gondolkozzon egy kicsit, hogy miről is van itt szó.

Wonho már a konyhában készítette a vacsorát, mikor végre Kihyun is belépett a helyiségbe. Az idősebb a konyhapult mögül rávezette íriszeit, majd egy csábos ajakgörbületet küldve az ajtóban állóra folytatta munkálatait.
Kihyun szép lassan közelebb ment, egészen addig, amíg már a másiktól, csak az az egy főzéshez használt tárgy választotta el őket. Kérdőn felnézett Wonhora, akinek az arcán már ott volt az a bizonyos sejtelmes mosoly.

-Miért? - Csak ennyit tudott kérdezni a fiúcska, de ez is már oly soknak számított tőle. Ugyan már kezdte kapisgálni, hogy talán a másik is hasonló érzelmeket táplál iránta, mint ő, de ezt leginkább csak elvetni tudta, hiszen nem lehet, hogy Wonho is szerelmes belé.

-Szerintem erre a kérdésre a választ te is tudod jól. - Ejti ki szavait egy önelégült mosollyal ajkain.

-Hát.... Nem hiszem, hogy te ezek... Mármint izé, hogy te pont izé... vagyis... tudod... - Pirul bele mondandójába, pedig még ki se mondta.

-Hogy szerelmes vagyok beléd? - Mondja ki a nyilvánvalót Wonho, ezzel befejezve Kihyun kínzását a beszédre kényszerítéssel. - Pedig pont erről van szó. - Kihyun meglepetten kapja fel fejét. Wonho most tényleg kimondta, hogy szerelmes belé? Nem lehet, hogy ez csak egy álom? - Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? - Nevet fel az idősebb, mire Kihyun zavara egyre csak nő. A kicsi fiú lehajtott fejjel venné útját a kijárati ajtó felé, de Wonho elkapja bal csuklóját és gyorsan leülve egy székre az ölébe rántja a szeppent fiúcskát. - Hova-hova?

-Nem akarok itt lenni. - Sírja el magát a kisebbik és gyönyörű arcát mancsaiba temeti. Az idősebb készségesen szorítja magához a sérült lelket és suttogja szavait fülébe.

-Miért nem angyalom?

-Mert tudom, hogy ezt most azért csinálod, mert a többiek megkértek szívass jól meg.

-De ez egyáltalán nincs így. Minden szavam és tettem igaz volt és ahogy most itt szorítalak, az is igaz. - Dönti Kihyun kobakjának sajátját és várja, mikor esik le neki a tantusz.

-Tényleg? - Szipog még párat a sírás utójeleként, végig Wonho szemébe nézve.

-Tényleg. - Mosolyodik el a kisebbik aranyosságán, majd mindenféle jel nélkül tapad a másik ajkaira. Kihyun először nem csókol vissza a meglepettségtől, de mikor Wonho két keze derekára csúszik és úgy húzza magához közelebb, megtörik a jég és ő is megmozdítja finom párnácskáit.

Hevesen falva egymás ajkait áll fel hirtelen Wonho és Kihyunnal az ölében sétál el a hálóig, majd abban a szobában az ágyhoz érve helyezi a hátára a kis fiút a matracon és mászik felé. Kényezteti és szadizza egyszerre a másik nyakát néha-néha szájon csókolva Kihyunt. A fiú szemébe nézve lát benne elég sok aggodalmat, mire a füléhez hajolva súg bele:
-Szeretlek, és vigyázni fogok rád. A legtürelmesebb és leggyengédebb formámat fogom hozni.-
Csókol füle tövébe mondandója végén és mikor érzi, hogy a másik is ellazul, kezdi el megszabadítani magát, és az alatta lévőt is, pólójától, majd nadrágjától, míg végül a másikon már csak egy alsó van. Azon keresztül kezdi el masszírozni a fiú nemességét, mire annak ajkain egy elégedett sóhaj távozik. Hirtelen lerántja alsóját is, majd Kihyun kezeit saját nadrágjának korcához vezeti.

Kihyunnak ez az első alkalma és elég nehezen is veszi az akadályokat, főleg, hogy teljesen meztelenül van a másik előtt és ettől még zavarban is van. Wonho biztatólag az arcára simít, ő pedig kissé ügyetlenkedve, de kibontja a gombot és a sliccet lehúzva, kezdi lassan letolni Wonhoról a nadrágot, aki kicsit megemelkedve segít neki a procedúrában.

Amint Wonhoról is lekerült már az alsó is, az ágy alá benyúlva szerzi meg síkosítóját. Kihyun terpeszbe rakott lábai közé térdelve nyom az ujjaira a nyálkás és hűvös anyagból, jól el is kenve azt három kézvégén, majd mutatóujját lassan feltolja az alatta lévőnek. Kihyun első alkalma ellenére remekül bírja, ezért Wonho egyből küldheti utána második ujját is, amit ugyan már fájdalmasan nyögve fogad, de ennek ellenére semmi nagyobb fájdalomnak nem ad tanúbizonyságot. Mikor az idősebb harmadik ujját is csatlakoztatja az eddigiekhez, Kihyun gyötrelmesen felsikít és próbál feljebb húzódzkodni az ágyon. Nem kellenek szavak hozzá, Wonho anélkül is látja miként fogadja a dolgot a másik.

-Shhh... Nyugi.... Próbálj ellazulni. - Csókol bele nyakába és szabad kezével a másik testén lévő különböző erogén zónákat kezdi keresni. Lassan megpróbálja mozgatni is ujjait, mire Kihyun ajkait ismét egy fájó sikítás hagyja el, de ahogy Wonho csókolgatja és simogatja ahol éri, egyre jobban kezdi élvezni ezt az egészet.

Mikor Wonho felfedezi, hogy Kihyun már kellően kitágult és nem fájnak neki ujjai, azokat kihúzza és egy nagyobb dolgot nyom a fiú bejáratához. Aggódóan az alatta lévőre pillant, ki csak egy bátorító mosolyt küld felé és ez volt az, ami az utolsó lökethez kellett. Wonho lassan és óvatosan előre nyomul a másik szűk és meleg járatában, mire annak hangszálait egy hangos nyögés hagyja el, de nem olyan nyögés mint a többi előző. Ez kéjjel teli és élvezetes nyögés.

-Mozogjh! - Utasítja a felette tornyosulót ki ezen kijelentést egy elégedett mosollyal díjazza, teljesítve szerelme kérését. Először lassú, majd egyre gyorsuló és erősödő lökésekkel bombázza az alatta hevesen nyögdécselőt.

Egymásnak csapódó bőr hangja, valamint kéjes hörgések és nyögések hangja telíti be a szobát. Kihyun nyaka már teli van lila szívás nyomokkal, és amilyen tempóban Wonho újra és újra tövig merül benne, olyan időközönként nyög fel egy hatalmasat. Próbálja lábait még széjjelebb nyitni, hogy a másik még mélyebbre csúszhasson benne. Wonho egyszer csak megböki prosztatáját, mire Kihyun vörös és duzzadt ajkait az eddigieknél nagyobb sikítás hagyja el. Feje hátrabicsaklik, ahogy Wonho célirányosan abban a szögben kezd el mozogni, egyre többször meglökve a fiú gyönyörközpontját, mit ő mindig elégedett sikkanásokkal és nyögésekkel koronáz meg.

Wonho már érzi, hogy egyikük sincsen messze, ezért Kihyun oldalára fogva fordul át hátára és a derekára ülteti az élvezkedő fiút. Kihyun nemességére fog és vékony ujjaival eljátszik a rajta ülő tagján. A fiú combjaiba markol és ismét a hátára helyezi Kihyunt míg ő megint belekezd kíméletlen tempójába, még több és hangosabb nyögést kicsikarva a fiúból.

Erősen húzza magára a másikat és mikor két nyögés között egy, az eddigieknél nagyobbat, lök a másikon, megérintve prosztatáját, az egy elégedett sikítást hallatva ereszti ki élvezete termékét hasfalára. Wonho is pár perc eltelte múlva egy mélyorgánúmú hörgést kiengedve ajkai közül ereszti magját az alatta ziláló, szűk és nedves falaira.

Wonho, Kihyun mellkasára zuhan, mire a kisebbik magához öleli a felette lévőt. Még ők sem tudják pontosan, hogy mi lesz ezután, de azt tudják, hogy annyi év után, most már végre valahára egymáséi, minden szempontból.

Wonho óvatosan kihúzódik Kihyunból, majd rá is néz a kicsi fiúra és vele együtt egymásra mosolyognak. Az idősebb bedől a fiatalabb mellé és miután a kisebb hozzá bújik, ő magához szorítja szerelmét.

-Kihyun?

-Hmm?

-Ezek után bárki merjen is bántani azt mindig megleckézetetem... Nem fogom hagyni, hogy ismét megsebezzenek bűnhődés nélkül... - Suttogja, de mikor meghallja a másik lassú és egyenletes szuszogását, csak még jobban magához szorítja a mellette fekvőt és azt teszi, amit a kisebbik is, egymás melegét élvezve elalszik.