Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

A hajótörött - XiuChen

Imádtam a tengeren lenni, egy hajón ringatózva a fodrozódó hullámokkal. Eme szenvedélyemet könnyen ki tudtam elégíteni, hisz apámnak hajózási cége volt. Az utasszálításon túl, a sétahajókázásig mindent bevállalt. Volt, hogy koreai különlegességeket szállított a messzi nyugatra az ételpiacra. Apa tényleg, rengeteg dolgot bevállalt, ha a tengerről és a hajókról volt szó. Évente vette az újabb és újabb hajókat, hogy a céget növelje és minél több dologra lehessen nyitott.
Ami engem illett, soha nem érdekelt ezen dolog üzleti része, én csak folyton valamelyik hajón akartam lenni és utazni. Ennek köszönhetően rengeteg helyre eljutottam, egyszer még Afrikába is, és a hajó legénység barátságát megszerezve, én voltam mindig az aranyos, pufók kisfiú, akit sok dologra lehet tanítani, legalább addig nem unatkozik az ember. A legénység tényleg, rengeteg dologra megtanított, így akár már tíz éves koromban is képes lettem volna egyedül kihajózni a messzi óceánra és épségben vissza is térni.
Szerettem ezt az életmódot. Imádtam, hogy az eddig megélt éveim nagy részét a tengeren töltöttem, apám és az alkalmazottai mellett. Imádtam, hogy olyan dolgokat is láthatok, és olyan helyekre is eljuthatok, amiről a legtöbb korombeli gyerek csak álmodozhat. Persze, voltak hátulütői is ennek a dolognak. Anyám nem igazán tudott lelkesedni azért, hogy apa bármi könnyedséggel engedte ezt; őt sokkal inkább tette volna boldoggá, ha rendesen járok iskolába és az ott tanult dolgok kötöttek volna le. Nem tetszett neki, hogy néha bűzlöttem a haltól, mikor nagy ritkán hazamentem és az sem tetszett neki, hogy nem járok iskolába, mert szerinte emiatt butácska leszek, még azután is, hogy felnőttem. Én magam emiatt nem igazán aggódtam, egy idő után megtanultam kizárni anyám zsörtölődését és vele ellentétben én tudtam, hogy a hajón dolgozó emberek és utazók mindenre megtanítottak engem, amire szükségem volt.

Sokszor mutatkozott érdekesnek egy-egy hosszabb utazás. A tengerészek körében volt egy furcsa dolog, ami nem volt más, mint az idő. A legtöbbjük szinte szentírásként kezelte az időjárást. Valamiféle baljós előjelnek vették, ha felhős volt az ég, vagy épp pusztító kánikula volt tűző nappal egybe vegyítve. Az az napi is egy ilyen utazásnak indult. Reggel borús volt az ég, a szél pedig hevesen fújt, így nagy hullámok csapódtak az öböl partjának. Az égen nem szálltak sirályok, azok is inkább elbújtak valahova. Az egész legénység napokig azon aggódott, még az utazás megkezdése után is, hogy valami borzalmas fog történni. Én magam ebben kitűntem közülük, hiszen nem tudtam semmiféle babonában hinni. Teljesen nyugodt szível mászkáltam fel-alá a fedélzeten, egészen addig, míg egy nagy viharba kerültem. Mivel nem akartam kint lenni a zuhogó esőn, kénytelen voltam apához bemenni a kapitányi részre. Alig lehetett valamit látni az ablaknak csapódó eső cseppektől, az ég is sötét volt, a víz pedig zavaros. Jó pár napig ilyen időben hánykolódtunk célunk felé a tengeren, bármiféle probléma nélkül, ugyanis semmi különös balszerencse sem történt. Mindenki épp volt, ahogy a hajó is, így végleg félresöpörve az apró kételyeimet is, kényelmesen hátradőlve, a kormányzókabinban utaztam tovább, teljes lelki békével.

A visszafelé úton ismét baljós jelek jöttek az időjárás részéről, viszont előbbi tapasztalataim alapján, én már tényleg egy kicsit sem aggódtam. Bíztam a szerencsékben, na meg a realitásban, elvégre egy ilyen fejlett hajón, egy ilyen fejlett legénységgel és kapitánysággal mi rossz történhet. Velünk ugyan tényleg semmi rémes nem is történt, viszont mikor már csak egy napnyira voltunk a már megszokott koreai kikötőtől, a még mindig viharos tengeren egy gyenge, hánykolódó kis testet pillantottunk meg. Az apró fadarabba kapaszkodó fiú alig volt magánál, senki se tudta volna megmondani, hogyan maradt fenn azon a kis darab fán. Jó egy órába tellett, mire nagy nehezen ki tudtuk valahogy szedni a vízből. Addigra már teljesen eszméletlen volt, de még halottnak is elment az ábrázata. A fiú pár évvel fiatalabb lehetett tőlem, emiatt olyan kilenc, esetleg tíz évesnek tippeltem meg. Meg sem mozdult, csak feküdt ott a fedélzeten, miközben a hajó orvosa teljes hideg vérét megőrizve próbált életet lehelni belé. Sűrűn pumpálta a csontos kis mellkast, ami csak nem akart még tíz perc után sem magától megmozdulni. De aztán, valami csoda folytán, hirtelen sebesen köhögni kezdett, a szájából nagy mennyiségű víz tört felszínre. Látszólag a sokkból még nem igazán épült fel, így apa a karjaiba kapta a remegő, vékony testet és bevitte magával a kormány kabinba. Az ottani ágyra helyezte le, hogy szemmel tarthassa az ismeretlen kisfiút, akit sikeresen megmentettünk. Én magam érdeklődve ültem le a földre, végig az ágyon édesen alvót figyelve, kinek alig látszott ki valamije a vastag takaró réteg alól.