Kpop Oneshots - By.: Honeybabbe Ver.2

Haszontalan - Han

Egy kis Jisung központú depis valami, nem értem én sem magamat :D

Jó olvasást mindenkinek! :-*

(Van egy kis MinSung)

A szavak egyszerűen nem illeszkedtek egymáshoz. Körbe és körbe, karikába fordultak a szemeim előtt, értelmetlen katyvaszként hatottak a fejemben. Mintha életre keltek volna, de ez nem az a fajta elevenség volt, ami mesés, és vicces, és szórakoztató, csodás. Ez az a fajta elevenség volt, ami káosz, egy borzalom és nem is kéne, hogy létezzen. Úgy összezavarja az ember fejét, az én fejemet, hogy képtelen vagyok dolgozni és haladni a vég felé. 

Elvileg szeretem a "munkám". Szeretek dalszövegeket írni, szeretek komponálni, szeretek táncolni, szeretek énekelni és őrülten rappleni. Szeretek a csapat tagja lenni, szeretem, hogy Chan a kezdetektől mellettem volt és szeretem, hogy Changbin is ideszegődött. Elvileg szeretek mindent és nincs okom boldogtalannak lenni. Évekig szenvedéllyel és határtalan ihlettel dolgoztam. Mesterműveknek nevezett dalokat csináltam egyes egyedül és valahol büszke is vagyok magamra. Büszke vagyok arra, hogy a többiekkel dolgozhatok, hogy az én nevem is ott van tömérdek munka mellett. Büszke vagyok arra, hogy mit tudok/tudnék alkotni. Boldog vagyok elvileg, hiszen semmi okom boldogtalannak lenni. Mindenem meg van, ami a boldog élethez kell, sőt, még több is. Mégsem vagyok valójában boldog. Mintha ez a sok tény nem állna amellett, hogy boldog legyek. Mintha valami akadályozna abban, hogy boldogság vegyen körül.

Szeretnék boldog lenni, de nem tudom, azt, hogy kell csinálni. Senki nem tanított meg rá. 

...

Han Jisung, a "nagy" Han Jisung, aki tökéletes mindenben, az ipart kisujjból körözi le és bárhol helyt áll. Minden megy neki könnyedén, mintha csak a vérében lenne. És mégsem megy neki minden, mert valójában olyan haszontalan, hogyha az kitudódna, valószínűleg senki nem becsülné és szeretné. Ismét ott lenne abban a sötét szobában egyedül, amit egykor otthonként ismert és nem lenne senki, aki szeretné. 

A családom mindig is érdekes volt. Anyám kedves és megértő, vagy elfogadja azt, amit szeretél, vagy csendesen, egyben alattomosan terelget az általa helyesnek tartott irányba. Ilyen ő, mindig is ilyen volt és már ilyen is lesz, de ez engem nem zavar. Egészen kicsi koromban ő nevelt, ő foglalkozott velem a legtöbbet, ő volt az, aki az alap dolgokra megtanított, így hálás vagyok neki. Hálás vagyok, mert bár sokszor terelgetett olyan irányba, amit én nem teljesen szerettem volna, a zene iránti szeretetemet soha nem korlátozta. 

Apám már más féle tészta volt. Néha kicsit goromba, de igazán bohókás, bár a véleményéből soha nem engedett. Tanult, okos ember, egyetemen végzett mérnökként, igazi férfiként tartotta el a családját és szeretett engem, anyámat és egy szem bátyámat.

Igazén idilli család, ugye? Minden kis hibáját figyelembe véve is sokan örülnének egy ilyen családnak. Gyerekként ha talán csak kétszer kaptam pofont, akkor is - őszintén bevallom - azért jócskán rászolgáltam. Minden a legnagyobb rendben otthon, a családban, és a második családban, a bandában is. Mégis valami nem jó mostanában. 

Látom a tagokon is a feszültséget, de hisz mindig, mindenkinek meg volt a maga baja is. Talán ezért nem mertem szólni soha senkinek, emiatt maradtam inkább a csendben elfojtás mellett. Hiszen semmi okom arra, hogy boldogtalan legyek, igaz? Minden a legnagyobb rendben, csak épp haszontalan vagyok, de hisz ez sem gond, ugye? Ha tovább terhelném a többieket, akkor csak még haszontalanabb lennék, az pedig már nem jó, ugye? Csendben kell maradnom, hiszen nincs nagy bajom. Csak kicsit feszült vagyok, mindenkinek vannak ilyen időszakai, nekem sem ez az első. Csendben elviselem és megy tovább az élet, ahogy vele együtt a kör is, ami folyton ismétlődik. Néha egyszerűen semmirevalónak érzem magam, de ez normális. Igen, normális.