Nem emlékezett, hogyan is lépett be a birtokra annyi idő óta először.
Semmit nem figyelt meg maga körül. Nem nézett végig a hosszú, félhomályos folyosókon; a stadion méretű előcsarnokon, ahonnan a nagyszabású lépcsőház nyílt; sem a kristálycsilláron, de még a kétoldalt nyíló szalonon és a grandiózus étkezőn se.
A kúria eleganciája az otthont és az ellenséget is jelentette. S nagy a valószínűsége annak, hogy azért nem volt fogékony az érő benyomásokra és ingerekre, mert annyira túlcsordultak az érzelmei melyeket kizárt a tudatából.
De amikor újra szembetalálkozott Xiao Zhannal, minden részletet észrevett.
Ó, az istenekre... gondolta magában.
Az elmúlt két évben pusztán az emlékeire hagyatkozhatott, most viszont itt állt előtte, szemtől szemben. A teste azonnal reagált a közelségére, a szíve hangosan kezdett dörömbölni a mellkasában, és az elnyomott vérszomjas, vadállatias alfa ösztönei nem csupán felébredtek, valósággal felrobbantak benne.
A férfi semmit nem változott az elmúlt két évben: finom, selymes bőre szép és fehér volt; ébenfekete haja – amely nem fodrász kezétől származott – kócosan hullott a homlokába. És a teste... az a hajlékony test, és feszes izmai fizikai munkáról árulkodtak, melyet a férfi olyan ügyesen és hatékonyan végzett... Épp olyan volt, amilyenre emlékezett. Még az öltözéke is pontosan olyan volt: drapp színű nadrág és az előírásszerű fekete póló, rajta a Wang család címerével.
Ó, istenem... most is ugyanolyan volt az illata... hajnali napfényben sütkérező tealevél és orchidea. Nem Ralph Lauren. A cipője Merrell, nem Tod's. Az órája Nike, és nem Rolex.
Számára ő volt a legtökéletesebb és a legjobban öltözött férfi, akit valaha látott.
Sajnos az a bizonyos tekintet is ugyanaz volt, amellyel ránézett. Az a tekintet, amely elárulta neki, hogy a férfi is gondolt rá az elmúlt két évben. Csak épp nem jó szívvel.
Yibo szólásra nyitotta a száját, valamiféle szavak kombinációja hagyta el az ajkát, de nem tudta felfogni szavainak jelentését. Túlságosan is lefoglalták az elméjébe tóduló emlékképek, a múlt emlékei: a férfi meztelen teste az összegyűrt lepedőn; ahogy beletúr a hajába, és a nevét kiáltja, miközben ő mélyen a testébe hatol, amíg az ágy rázkódni nem kezd alattuk...
- Igen, tudtam, hogy jössz. – válaszolta Xiao Zhan higgadtan.
Nyilvánvalóan nem egy hullámhosszon mozogtak.
- Xiao Zhan. – lelke legmélyéig megrendülve, csak ennyit volt képes kinyögni. – Xiao Zhan, én...
Elbizonytalanodva elhallgatott, amikor Xiao Zhan unottan – láthatóan egyáltalán nem érdekelte a jelenléte – nézett rá.
- Tegyél meg egy szívességet mindkettőnknek, és ne is fejezd be, amit mondani akarsz, oké? Menj, végezz el mindent amiért idejöttél, jó? Engem pedig hagyj ki az egészből.
- Jesszusom, Xiao Zhan, miért nem hallgatsz végig?
- Én úgy tenném fel a kérdést, miért kellene végighallgatnom?
- Mert a civilizált emberek megadják egymásnak azt az alapvető...
És BUMM, már helyben is voltak.
- Jól értem, amire célzol? – tört ki felháborodottan Xiao Zhan. – Úgy érted, azért mert szegénynek születtem, és a családodnak dolgozom, valamiféle vadember vagyok?
YOU ARE READING
Descendants of the Sun
FanfictionA Wang-dinasztia generációk óta uralkodik a tea fővárosában. Vagyonuk tiszteletet és kiváltságos helyzetet biztosít számukra, életük a kasztrendszer szigorú és ódivatú szabályai szerint zajlik. Míg a család a látszat alapján él, addig a földszinten...
