Descendants of the Sun

23 fejezet

Yibo későn ért haza.

A sötétség már rég leszállt a városra, amikor piros Porsche 718 GTA R8–a begurult a birtok főkapuján. A főkönyvelő, Cheng Xinyue, holttestének megtalálása hatalmas port kavart: a rendőrség azonnal elözönlötte a vállalat székhelyét, és megkezdték a helyszínelést. Mindenki adatait felvették, aki az emeleten tartózkodott, és mindenki vallomását felvették: hol volt aznap valamint az elmúlt napokban, mikor és milyen állapotban látták utoljára az áldozatot. Amikor a könyvelőről kérdezték, nem volt sok mondanivalója: nem ismerte jobban az asszonyt, mint a közvetlen munkatársai – zárkózott volt és csak a számlák érdekelték.

A procedúra lassan és fájdalmasan vánszorgott előre – mégis a legmegrázóbb momentum az volt, amikor Cheng Xinyue földi maradványait egy fehér, cipzáras műanyag zsákban kitolták előtte egy gurulós hordágyon.

Lefékezett a főbejárat előtt és leállította a motort. Az arca olyan volt, mint a környező táj: rideg, és barátságtalan. Elővett egy doboz cigit és egy arany öngyújtót, kihúzott egy fehér szálat és meggyújtotta. A kocsiban ülve a cigarettájának parázsló végét nézte. A kis narancssárga fény úgy mozgott le–fel, mint egy gitárhúr.

Miután a második koporsószöget is elfüstölte kiszállt a kocsiból és felment a lépcsőn. Ahogy belépett a hűvös előcsarnokba, azonnal megcsapta a nyomasztó csend és félhomály. A csillárok tompán pislákoltak, a fényesre polírozott márványpadló alig tükrözte vissza a megkopott világítást. Elindult a kanyargó lépcső felé, de megtorpant, amikor észrevette a lépcső mögötti helyiségből kiszűrődő halvány fényt.

A könyvtárból jött.

Odalépett, és hangtalanul széthúzta a tolóajtókat.

Xiao Zhan feküdt a kanapén, körülötte mindenhol szétszóródott papírok hevertek a földön és a dohányzóasztalon. Fehér inge lazán a teste köré csavarodott – gyönyörű látvány volt – miközben keze gömbölyödő hasán pihent, olyan nyugalommal, amit csak a fáradtság hozhatott el.

Yangzi, a hatalmas fekete kutya, a férfi lábánál feküdt és védelmezte a gazdáját.

Yibo megállt a kanapé végében, egyetlen mozdulattal intett a kutyának, aki azonnal felkapta a fejét, majd engedelmesen leugrott a kanapéról és távozott a szobából. Pillantása Xiao Zhan hasára siklott. Leguggolt, és óvatosan megigazította a másik ingét, azonban nem bírta megállni, hogy ne simítson végig a tenyerével a domborulaton. A bőre hűvös volt, de a kemény dombocska lenyűgözte Yibot.

A férfi hasát borító ing megrezzent. Alig vette észre az apró mozdulatot. Döbbenten odahajolt, felgyűrte az inget és szabaddá tette sima hasát. Még mindig élénken emlékezett rá, milyen volt megérinteni, megsimogatni buja testét, amely határozottan megváltozott az utolsó együttlétük óta.

Hát persze, hogy megváltozott, hiszen egy gyereket már szült az apjának. A másikkal pedig még várandós!

Amikor a hasa oldalára fektette a tenyerét, egy aprócska rúgást érzett.

Lenyűgözve bámulta.

A kisbaba volt az.

Az apja fia.

– Bárcsak...

Yibo sóvárgó tekintete megbabonázva újra végigfutott Xiao Zhan alakján, amikor a férfi egy pillanatra megmozdult a kanapén. Figyelmét azonban nem kerülte el a felhajtott ing alól kikandikáló félhold alakú sebhely a férfi hasának oldalán. A heg élénken rajzolódott ki fehér, selymes bőréből, miközben halvány vöröses színe és finoman duzzadó szélei árulkodtak arról, hogy napokkal vagy hetekkel ezelőtt keletkezhetett.

Dühödt harag hullámzott végig rajta. Hirtelen annyi kérdés kezdett kavargott a fejében, hogy azt hitte, beleőrül.

Valaki ártani akart Xiao Zhannak, és feltett szándéka volt, hogy a méhében növekvő gyermekkel is végezzen.

A vékony fénycsík citromsárga volt, és úgy hasított a könyvtár félhomályába, mint éles kés a ruhaszövetbe. A könyvtár ajtaja kinyílt, mire Yibo lassan hátrafordult. Lisha állt az ajtóban, arca rideg volt, szemeiben fáradtság ült. Egyetlen szót sem szólt,, csak fejével intett, hogy kövesse. Yibo csendesen felállt, vetett egy utolsó pillantást az alvó Xiao Zhanra, aztán hangtalanul kilépett az előtérbe, és behúzta maga mögött az ajtót.

Yibo hátraejtette a fejét, behunyta a szemét, mintha valaki szöget ütögetne a körme alá.

– Mi történt Xiao Zhannal?

Lisha egy pillanatig értetlenül pislogott rá.

– Miről beszélsz? – kérdezte a lány.

Yibo szeme megvillant, a türelme a vége felé közeledett.

– Ne játszd az értetlent, Lisha! A heg a hasán. Ki tette?

Lisha megmerevedett, a vállai meggyörnyedtek, és egy hosszú pillanatig csak bámult a bátyját. Felsóhajtott, mintha a múlt egy titkának súlya a vállaira nehezedett volna.

– Apa... – suttogta elkínzottan Lisha. Yibo arca megkeményedett, az izmai megfeszültek, mintha előre megérezte volna, hogy valami rettenetes következik. – Egyik este részegen jött haza... nagyon részegen. Összevesztek, mint mindig. – Lisha pillantása elkalandozott, mintha még mindig maga előtt látná a fájdalmas emléket, gyorsan folytatta. – Apa üvöltözött vele. Aztán dühében a falhoz vágott egy pezsgős üveget, és... rátámadt...

Yibo szíve összeszorult, emberfölötti gyűlöletet kölcsönzött a gondolat, hogy annak az állat apjának, akinek mi minden megvolt az életben – mégsem becsülte azt –, képes volt rátámadni a saját társára, aki ráadásul várandós volt a saját gyermekével.

A düh vérszomjas vadállattá változtatta, keze ökölbe szorult.

– Megpróbálta kivágni a gyereket... Xiao Zhan méhéből. – mondta Lisha, a szavak pedig jéghideg pengeként metszették át a csendet.

Yibo lélegzete elakadt, és képtelen volt megszólalni.

– De hát... mégis miért?

Lisha a könyvtár felé bökött a fejével.

– Azt tőle kell megkérdezned.