Descendants of the Sun

26 fejezet

Xiao Zhan kimerültségtől fáradtan ült a könyvtár krémszínű kanapéjának végében. Könyöke lomhán pihent a háttámlán, miközben elmosolyodott, amikor az ölében mélyen alvó kislányára pillantott. Su Er csendesen szuszogott, kis feje súlytalanul feküdt a combjára, miközben apró ujjacskáival lazán kapaszkodtak az ingébe. Gyermeki arcán mély, békés álom szendergett, a légzése mély volt és egyenletes.

A kislány nem sokkal azután jelent meg a lépcső tetején, hogy Yibonak sikerült rávennie Mo Xing-et a munka folytatására. Minden bizonnyal a két férfi hangosabbra sikeredett vitatkozása ébresztette fel. A feszültséggel teli beszélgetés közepén – apró kezével a lépcsőkorlátba kapaszkodó kislány – óvatosan araszolt lefelé. Göndör tincsei kócosan omlottak a vállára, szemei kissé még csukva voltak, ahogy félig alvó állapotban próbált eligazodni a házban.

Mindkét férfi azonnal elhallgatott, amikor megpillantották a gyermeket, és némán figyelték, ahogy a kislány lassan lépkedve lépcsőfokról lépcsőfokra leérkezett az előtérbe. Megpillantva a mamáját, sietős lépésekkel őt vette célba, aki fáradt mosollyal nyújtotta ki karjait, majd lassan felvette a gyereket, aki rögtön belefúrta magát az édesanyja karjaiba.

Xiao Zhan gyengéden végigsimított Su Er puha tincsein, amikor az ajtó halk kattanással kinyílt.

Yibo lépett be a könyvtárba, és becsukta maga mögött az ajtót.

A férfi egy pillanatig áhítattal a tekintetében figyelte őket, majd amikor leült a kanapé túloldalára, az apró gyereklábak finoman mocorogni kezdtek.

– Sikerült kideríteni valamit? – kérdezte halkan.

Yibo komor arckifejezéséből és az idegességtől remegő kezeiből, amivel a hajába túrt, nem számíthatott jó hírekre.

– Nincsenek jó híreim – válaszolta kimérten, keserű éllel a hangjában. – Minél mélyebbre ás Mo Xing, annál rosszabb a helyzet. Az összeg, ami hiányzik... – megrázta a fejét, és egy halk, elkeseredett nevetés tört fel belőle. – egyre csak nő. Olyan, mintha sosem lenne vége. A teljes tartozás... átlépte a százmillió yuant.

Xiao Zhan hallgatott, az ujjai automatikusan simogatták a kislány haját. Az álmos szuszogás betöltötte a beálló, feszült csendet, de a nyugalom csupán egy pillanatnyi látszat volt. A valóság sokkal kegyetlenebb volt.

– A személyzet egy része felmondott – közölte halkan, miközben tekintetével az asztalon heverő kisebb halom papírra bökött, ami mindent elmondott. Végülis ki akarna egy süllyedő hajón maradni?, gondolta magában keserűen. – Sajnos fültanúi voltak a reggeli vitának... amikor kiderült, milyen anyagi helyzetben kerültünk, és benyújtották az azonnali hatályú felmondásukat.

Yibo megrázta a fejét.

– Nem mehetnek csak el így!

– Az ismert kifizetési képtelenség jogalapot biztosított számukra, hogy figyelmen kívül hagyják a szerződés azon cikkelyét, miszerint be kell nyújtaniuk a felmondást. – Egy pillanatig hallgatott, aztán sietve hozzátette. – Beszéltem Zhiyuannal.

Összeszorította a fogát, az ajka vékony vonallá préselődött, nem mozdult, az undor és düh pedig olyan erős lett, hogy még a gyomra is összerándult.

– Csak azok maradtak, akik igazán hűségesek: Mrs. Gu, Wen Zhu Han és néhány régebbi munkás az ültetvényekről. De nem lehetünk biztosak abban, hogy ők...

Xiao Zhan elhallgatott, szeme sarkából Yibot figyelte: a férfi kimerült volt. A csend egyre mélyebb lett körülöttük, csak a könyvtár órájának halk kattogása és Su Er szuszogása töltötte be a teret.