Descendants of the Sun

19 fejezet

Yibo másnaposan ébredt.

A legcsekélyebb lelkesedés nélkül vonszolta ki magát az ágyból a fürdőszobába. Nem akarta felkapcsolni a villanyt, mert nem kívánt szembesülni azzal, hogy úgy néz ki, mint egy rakás szar. Azonban mégsem lett volna jó ötlet úgy borotválkozni, hogy csak az érintés nyújt valami támpontot. Felkapcsolta hát a villanyt. És vadul pislogott, a szeme mögött pedig lüktető fejfájás kezdődött.

Körülbelül húsz perccel később elhagyta a szobáját; borotválkozva és a hideg zuhanytól felfrissülve – de még mindig pocsékul érezte magát.

A lépcső közepén járt, amikor hangokat hallott kiszűrődni az ebédlőből.

Megállt.

A nap első étkezése volt... ami az ő családjára egyáltalán nem volt jellemző. A Wang családnál szinte egyetlen étkezés sem zajlott le békésen; az apja és a nagybátyja közötti egyre mélyülő ellentétek, az üzlet körüli csatározások és a hatalmi harcok újra és újra felszították a viták lángjait. Wang Qingheng Jun igyekezett megőrizni a rendet és a tekintélyét, ami miatt még gyakrabban került ellentétbe Wang Qirennel. A helyzetet sokszor tovább rontotta Lisha éles nyelvével és provokatív stílusával.

Amikor leért a lépcsőn, és rálépett az előcsarnok mozaikpadlójára, rádöbbent, hogy semmilyen veszekedés vagy vita hangja nem szűrődik ki – csak az étkezés hangjai: nők és férfiak beszélgetése, nevetése és az evőeszközök sercegése a porcelán tányéron.

Ez Xiao Zhan érdeme...

... vagy az apja hiányának az eredménye?

Hirtelen idegennek érezte magát amiatt, hogy négy évig távol maradt a családjától; bizonytalan volt azért, amit Mrs. Xiao mondott; és végtelenül magányos, miután rájött, hogy annak ellenére, hogy a Xiao Zhan és a közte lévő szakadék áthidalhatatlannak tűnt, a férfi még mindig fontos volt a számára.

Már éppen feladta az elhatározását, hogy belép az étkezőbe, amikor valami a lábához ért.

Megriadt és lenézett.

A fekete kutya – Yangzi – állt mellette. A kutya a farkát csóválva bámult rá, és odadörgölte a fejét a tenyeréhez. Yibo bizonytalanul megsimogatta a füle tövét, az állat elégedetten vakkantott egyet, majd áruló módon magára hagyta és betrappolt az ebédlőbe.

Átsétált a márványozott előcsarnokon, és belépett az étkezőbe.

Az étkező asztal már meg volt terítve, a vörös és arany szegélyes porcelán tányérok és csillogó evőeszközök rendezett sorokban álltak. Az asztal közepén sorakoztak a finomabbnál finomabb ételek: a gőzölgő dim sum kosarak illata betöltötte a levegőt, a friss, fűszeres aromák finoman keveredtek a jázmintea lágy illatával. A ropogósra sült gyozák aranybarnára pirult héja halkan roppant a fogak között; míg a leveses tálból emelkedő gőz szinte táncolt a levegőben.

Yibo lassan végignézett az asztalnál ülőkön – Lishán, Mrs. Xiao-n, Xiao Zhanon és a kislányán –, majd rájött, hogy időközben megszűnt az evés és beszélgetés hangja, és a beállt csendben mindenki pontosan egyszerre felnézett rá. Yibo tekintete ezután az asztalfő üres helyén állapodott meg – az üres szék nyomasztó mementóként emlékeztette az apjára. Meglepetten vette észre, hogy Xiao Zhan, aki apja halála után, az özvegyeként a családfő szerepében kellene, hogy tündököljön, az asztalfő jobb oldalán foglalt helyet.

A másik lehetőség... ő maga volt, mint a legidősebb fiú.

De a gondolatra, hogy átvegye az apja helyét, elfogta az undor. Nem akarta... megvetette azt az életet, amit az a szék jelképezett, és megvetette az apját is. A halála nem rázta meg... ahogy senki mást sem. Azonban szerette volna biztosan tudni, hogy a férfi szenvedett. Ha tudta volna, hogy fájdalmat élt át, borzalmas, kínzó fájdalmat és félelmet, éles, mindent elsöprő félelmet, az határozott megkönnyebbülést jelentett volna számára, enyhített volna a fullasztó érzésen, amely még itt állva is elfogta, ha az apjára gondolt.

- 'reggelt. – szólalt meg Lisha közömbös hangon.

Yibo a húgára pillantott, Lisha arcán a gyász egy szikrája sem látszódott meg. – 'reggelt. – motyogta, miközben odalépett az üres helyhez Lisha jobb oldalán, és leült mellé, pontosan Xiao Zhan kislányával szemben. A gyermek szemében ott villódzott a hideg bizalmatlanság, amellyel Yibot figyelte. A reggeli meghidd csendjét a kislány váratlan és velős megjegyzése törte meg:

- Nem kedvellek téged.

- Su Er! – szólt rá a lányára Xiao Zhan enyhén feddő hangon.

Yibo alaposan végigmérte a kislányt, kutató szemeivel az apjára utaló vonásokat keresett. De nem talált. Semmit.

- Nos... az érzés kölcsönös.

- Yibo! – förmedt rá Lisha.

A kislány továbbra sem engedett, bátran, félelem nélkül nézett Yibo szemébe.

- Kiabáltál a mamával és megríkattad a nagymamát! Kérj bocsánatot!

Az étkezőben szinte tapinthatóvá vált a feszültség, de Yibo arcán nyoma sem volt sértettségnek vagy haragnak. Ugyanazzal a közömbös arcvonásokkal, mint amilyeneket egy perccel korábban Lisha is az arcára erőltetett, előrenyúlt, kivett a kosárból egy gőzölt gombócot és töltött magának egy csésze teát, és csöndben elfogyasztotta a reggelijét.

- Jó reggelt! – lépett be a hosszú, keskeny helyiségbe, ugyanolyan lendülettel, mint amellyel az ajtót csukta be maga mögött. A jókedv, amit magával hozott egy pillanat alatt eloszlatta a nyomasztó légkört. – Nahát, hogy milyen vidám, családias hangulatban fogyasztja el a Wang család a reggelijét. Esküszöm, gyerekműsorokban kellene fellépnetek, olyan átkozottul jókedvűek vagytok!

Su Er – aki eddig mozdulatlanul ült a székében, és a bizalmatlanság is egy szempillantás alatt eltűnt a szeméből – most hirtelen lepattant a székéről, és vidám kiáltással rohant az ügyvéd felé: – Zhiyuan bácsi! – A férfi a székre dobta az aktatáskáját, majd a magasba emelte a kislányt.

- Szevasz! Hú, te kis sózsák! Úgy nősz, mint a gomba. – nevetett az ügyvéd, majd Yibora pillantott, aztán letette a kislányt a földre. – Hé, manó! A kocsiban van néhány meglepetés a számodra, amiről a mamád jobb ha nem tud... – kacsintott a férfi Xiao Zhan felé, aki csak mosolygott.

- Szuper! Köszönöm!

Miután Su Er vidáman kiszaladt az étkezőből, és az ajtó is halkan becsukódott mögötte, Zhiyuan is megváltozott.

- Mit tudtál meg? – tért a lényegre azonnal Lisha.

- Azt, amit korábban is sejtettem.

- Ezt kifejtenéd? – mormolta Yibo, miközben kedvetlenül az asztalhoz vágta a szalvétáját.

- Oké... – Zhiyuan csípőre tette a kezét, miközben odalépett az asztal mellé. – Az apád túlságosan is arrogáns volt ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessen el. Az, pedig hogy leugorjon egy hídról... Vízbe, amellyel még egy kóbor macskát sem kínálna meg?

Yibo értetlenül összevonta a szemöldökét.

- Mit jelentsen az, hogy öngyilkosság?

Az ügyvéd Lishara kapta a tekintetét.

- Te nem mondtad el neki?

A lány kortyolt egyet a teájából és megvonta a vállát.

- Kit érdekel, hogyan halt meg. Amint a föld alá kerül, pezsgőt bontok.

Zhiyuan idegesen a hajába túrt.

- Ezt a fajta hozzáállást legyél oly szíves és mellőzd. – Zhiyuan újra Yibo felé fordult. – Az elején mindenki azt gondolta, hogy öngyilkosság történt, miután apád testét a Min Jiang folyó túloldalán mosta partra a víz. A jó hír az... már ha lehet ezt egyáltalán jónak mondani, hogy Wang Qingheng Jun nem lett öngyilkos.

Yibo mély levegőt vett, tekintete lopva az asztal túlsó végében ülő Xiao Zhan felé fordult. A férfi már addig is fehér volt, mint a fal, az ügyvéd szavai hallatán azonban halottsápadt lett. Félelem és rettegés ült ki a tekintetében. Yibo összeszedte a bátorságát és fennhangon, de feltette a kérdést, amely megfogalmazódott a fejében:

- Úgy gondolod, hogy... esetleg valaki meggyilkolta?

Azt étkező csendje hirtelen fojtogatóvá vált, amit Zhiyuan szavai ostorcsapásként vertek szét: – Igen.