Descendants of the Sun

18 fejezet

Yibo döbbenten állt az előcsarnokban, lábai mintha gyökeret vertek volna.

Négy évvel ezelőttig Lisha tolószékben ült, mert feladta a reményt, hogy valaha is újra gazdag tinilányok átlagon felüli életét élheti. A nem egyszer átélt kellemetlen szituációk alighanem jóvátehetetlen lelki traumát okoztak neki, és végül nem látta további értelmét annak, hogy megváltoztassa a sorsát.

S most itt állt előtte.

Kész nővé vált.

A meglepetés és a megkönnyebbülés szinte fizikailag ütötte mellbe őt.

- Lisha? – kérdezte a férfi meglepve. – De... hogyan?

Ahogy megállt a húga előtt, a szívverése őrült tempóban kezdett dübörögni a mellkasában.

- Hosszú történet.

- De... mióta...?

- Két éve.

Yibo szemöldöke összeszaladt a homlokán.

- Miért nem hívtál fel? Miért nem mondtál semmit? Miért tartottad titokban?

Lisha éles hangja tele volt csalódottsággal, amikor megszólalt.

- Számított volna bármit is, ha elmondom? – vágott vissza Lisha. – Mindegy, ne is válaszolj! Nem akarom, hogy hazugságokkal nyugtasd a lelkiismeretedet.

- Miért csinálod ezt, Lisha?

- Mit csinálok?

- Eltaszítasz magadtól. Úgy bánsz velem, mintha az ellenséged lennék!

- Mit vársz tőlem? Mondjam, hogy isten hozott? Tegyek úgy, mintha az elmúlt négy év meg sem történt volna? Borítsunk fátylat a múltra és folytassuk az életünket ott, ahol régen abbahagytuk? Szeretetben? Boldogságban? – Yibo keze ökölbe szorult. – Azt elfelejtheted. Kétszer fordítottál hátat a családunknak, és mind a kétszer csak magadra gondoltál. Egyszer sem érdekelt mi van velem, vagy...

Yibo szigorú arccal a húgára pillantott.

- Ha Xiao Zhan miatt mondod...

- Nem csak Xiao Zhanról van szó!

Yibo már épp szólásra nyitotta a száját, hogy visszavágjon a húgának, amikor egy fémes kattanással kinyílt a bejárati ajtó.

- Ha nem tudtok szépen játszani, elveszem a búgócsigát, és nem érdekel kinek a hibája!

Zhiyuan jelent meg, maga előtt tolószékben tolva azt az embert – azt az asszonyt – akinek arcának ráncai és vonásai már gyerekként beleivódtak az emlékeibe. Az egyetlen, akit anyának hívott viharos gyermekkorában, s akiről utolsó emléke sebhelyként égett bele a lelkébe... most itt volt előtte.

Az asszony arcát az idő és a betegség elleni küzdelem mintázta át; bőre tiszta volt ugyan és telt; de szájának bal oldala furcs, kissé torz mosolyba húzódott, míg a másik felén ugyanaz a jól ismert, örök gyengéd és szeretettel teli mosoly ült ki, ami Yibo számára mindig is egyfajta menedéket jelentett. Mrs. Xiao lassan felemelte a fejét, és ránézett... aztán olyan mély megkönnyebbüléssel mosolygott rá, mint aki élete értelmét látja maga előtt.

Yibo szívének dobogása olyan hangosnak tűnt a fülében, mintha a dobhártyáját akarná szétszakítani. Botladozva előrelépett, azután letérdelt az asszony elé, megfogta a kezét és arcát a tenyerébe hajtotta.

- Yibo... – Amikor a szeme tágra nyílt a döbbenettől, az asszony lassan kinyújtotta a karját, és enyhén remegő kezével megsimogatta az arcát. A hangja rekedt volt és mély, gyenge és bizonytalan. – Bo... bocsáss meg... nekem.

Yibo felkapta a fejét, és összehúzott szemmel, értetlenül nézett az asszonyra.

- Nincs miért bocsánatot kérned, mama. – suttogta Yibo miközben a nő tenyerébe fordította az arcát, és megcsókolta a kezét.

- Az én... hibám... Xiao Zhan... miattam ál... áldoz... áldozott fel... téged és... és... a szerelm... a szerelmeteket. Nem akartam... hogy ezt tegye... értem... Nem... nem akartam, hogy... feladjon téged... és a jövőtöket.

Yibo megrázta a fejét.

- Ne! Ne is folytasd!

- Miattam... történt... minden.

Újra szóra nyitotta a száját, mintha válaszolni akart volna, de aztán visszafogta magát.

- Ha vala... valakit gyű... gyűlölni akarsz... az hadd... hadd legyek... én. Ne Xiao Zhan... ő... már épp eleget... szenvedett. – Mrs. Xiao alig tudott beszélni, de minden szava fájdalommal töltötte el; érzelmi gyilkosság volt minden egyes szótag, amit képes volt kipréselni magából. – Te... nem tudsz... róla... de... minden egyes lé... lépésével... téged védett az... apádtól. Ezért ne hagyd... magára. Ne hagyd... hogy a múlt... bef... befolyásoljon. Mert... nem mi... minden az... aminek látszik.

Yibo összeráncolta a szemöldökét.

- Ezt hogy érted?

- Elég lesz. – lépett közbe Lisha, majd Zhiyuan felé pillantott. A férfi értette a néma üzenetet, és tovább tolta Mrs. Xiao tolószéket a lift irányába.

Yibo a fejét rázta.

- Nem. Nem fogod magad kimagyarázni ebből. Nagyon be vagyok rágva, mindentől függetlenül is, úgyhogy azt ajánlom kezdj el beszélni. – Lisha hallgatott. – Nos? – kérdezte megint. – Mit tudsz felhozni mentségedre?

- Nem sokat. Főleg, hogy belém fojtottad a szót.

- Mert valami mesével akartál etetni. – csóválta a fejét Yibo.

- Nem etetek én senkit, Yibo. Te vagy az, aki hazudik.

A férfi összepréselte az ajkát, és megrázta a fejét.

- Nem hazudtam.

- De igen. S nem ez volt az első hazugságod, ugye?

- Mi a fenéről beszélsz?

- Xiao Zhanról.

Yibo lehunyta a szemét.

De Lisha folytatta:

- Hazudtál, amikor azt mondtad nem jelent neked semmit, igaz?

- Igen! Hazudtam! – ordította Yibo dühösen. – Most boldog vagy?! Ez akkor sem változtatja meg a múltat. Nem változtatja meg a tényt, hogy Xiao Zhan... akit a társammá akartam tenni... inkább bújt ágyba az apámmal... minthogy... S nézd csak meg! - morogta, miközben mutatóujját az emeletre vezető lépcsőre szegezte. – Milyen kibaszottul tökéletes család lettek!

Hiszen Xiao Zhan két gyereket is szült neki!

- Nem, Yibo. – rázta meg a fejét Lisha kimerülten, hangjából a vihar előtti csend nyugalma áradt. – Nem mindig neked van igazad.

- Elég – sziszegte Yibo, miközben elindult a lépcső felé. – Nem védheted a végtelenségig.

A húga mellkasa őrült tempóban emelkedett és süllyedt a haragtól.

- Ha én nem, akkor ki?! – kiáltotta Lisha, a tekintetében égő tűz láttán Yibo gyomra összeszorult. – Ott állsz és köveket dobálsz Xiao Zhanra, mintha a te múltad olyan patyolattiszta lenne. Vagy talán elfeledkeztél a drágalátos kis feleségedről, akivel azóta is házasságban élsz?

- Elindítottam a válókeresetet. – vágott vissza Yibo, dacosan megfeszítve az állát.

- Azzal, hogy elindítottad, még nem bontottad fel! Letagadhatod, ha akarod, de a törvény előtt még mindig Yu Ming férje vagy. Szóval ezek után ne merészelj ítélkezni Xiao Zhan felett. Négy évvel ezelőtt nem voltatok elköteleződve egymásnak; te házas voltál... ő pedig tisztelte magát annyira, hogy nem akart a kis titkod lenni. Elítélem azt a döntését, hogy az apánkat választotta... de meg tudom érteni az okot, ami erre a lépésre kényszerítette. Szóval azt ajánlom, hogy először takarítsd el a saját mocskodat, mielőtt valaki másét próbálod feltörölni.

Ezekkel a szavakkal, amelyek füstként lógtak a levegőben, Lisha sarkon fordult és magára hagyta Yibot a gondolataival és a haragjával.