Descendants of the Sun

22 fejezet

Yibo a nagy márvány lépcsősor alján ült, sötét pillantása kemény és rezzenéstelen maradt, amikor Zhiyuan kikísérte Song Wuyingot a főbejárathoz, ahol a nyomozó alig több mint negyven perccel ezelőtt belépett. Szemöldöke alig észrevehetően megrándult, amikor a két férfi kezet fogott egymással, majd ezt követően a nyomozó eltűnt a bejárati ajtó mögött.

Tekintete visszafordult az előtér felé, ahol Xiao Zhan kilépett a társalgóból.

Az elmúlt napok kaotikus eseményeitől, a veszekedésektől és idegeskedésektől megviselt, kimerült Xiao Zhan alakja – még így állapotosan is – soványnak és törékenynek tűnt. Szemei sötétek és fáradtak voltak, miközben a fájdalom mélyen belevéste magát a vonásaiba. Abban a pillanatban, hogy tekintetük találkozott, Yibo szíve ki–kihagyott egy ütemet, és össze–vissza dörömbölt a mellkasában. Még mindig forrt benne a düh, amitől szinte már levegőt sem kapott, amikor Xiao Zhan elfordította a tekintetét róla, kezét gömbölyödő hasára simítve, egy terhektől súlyos sóhajt követően, szó nélkül távozott.

Amikor felállt, Zhiyuan lépett vissza a házba, sötét szeme élénken figyelt. Becsukta az ajtót és elindult felé.

– Mi történt? – kérdezte Yibo.

– Csak a szokásos. Ellenőrizni fogják mindenki alibijét. De a nyomozás folyamata alatt további idézésekre is fel kell készülnünk, ha a rendőrség talál valamilyen összefüggést.

Yibo halkan felsóhajtott..

– S most? Mi a következő lépés?

Zhiyuan a sarokban álló asztalhoz lépett és töltött magának egy italt.

– Nos, az öreged nem változtatott a végakaratán, szóval a halála után, mint az örököse, a vállalat jövője és az ezzel járó minden felelősség a te kezedbe került.

– Ettől tartottam. – krákogta Yibo.

– Az első lépés, hogy menj be a vállalat központi irodájába és állj az igazgatótanács elé. Az átadási dokumentációk már folyamatban vannak, de a hivatalos átvétel csak akkor fog megtörténni, amikor belépsz oda.

Yibo üres tekintettel meredt maga elé.

– Erre nem vagyok felkészülve.

Zhiyuan ajka árnyalatnyi mosolyra húzódott.

– Soha senki nem lehet elég felkészült. De a jog nem vár, és a világ sem. Menj be az központba és tedd meg az első hivatalos lépést a vállalat irányításának átvételéhez. Az idő most a legfontosabb tényező.

– Oké.

A Wang vállalat székhelye hűvös, lenyűgöző precizitással tornyosult a város fölé, üveghomlokzata csillogott. A belső tér ugyanilyen szigorúan rendezett volt, a fényesre polírozott márványpadló visszaverte a halványan derengő világítást, és a falakat sorban díszítették a díjak és elismerések. Mindenről ordított a hatalom és a stabilitást – az apja világa.

A 29 emeletes üvegépület legfelső emeletére érve, Yibo a vállalat felsővezetése némán fogadta. Megmerevedett arccal, néma meghajlással üdvözölték.

– Fogadja őszinte részvétünket. – mondta az egyik férfi. – Az apja igazán nagy ember volt.

Yibo összeharapta az állkapcsát.

– Köszönöm. – válaszolta hűvösen, majd határozottan kihúzta magát. – Mindent látni akarok. Elsősorban a könyvelőt és a főkönyvet!

A vezetők szemeiben egy pillanatnyi zavartság villant, majd nyugodt, üzletszerű arckifejezéssel bólintottak.

– Természetesen.

Yibo egy pillanattal később a könyvelő irodája előtt állt, nem bajlódott a kopogással, egyenesen az ajtógomb felé nyúlt.

Zárva.

– Nincs bent? – kérdezte valaki érdeklődve a háta mögött.

– Hol a kulcs ehhez az ajtóhoz?

Egy perccel később az egyik alkalmazott meg is jelent egy ezüst kulccsal. Csakhogy a kulccsal sem jutottak előbbre. Pontosan illet a zárba, de nem fordult el.

– Úgy tűnik beszorult.

– Biztos benne, hogy ez a megfelelő kulcs?

– Itt van rajta a jelölés. – A férfi megmutatta a cetlit, amely a kulcs végén fityegett. – Mrs. Cheng minden bizonnyal hamarosan visszajön.

– Hadd próbáljam meg én is.

Yibo eltolta a férfit az útból, de ő sem jutott semmire a kulccsal. Elveszítette a türelmét, vállával az ajtólapnak feszült, és... A meghasadó fa hangja elnyomta dühödt kiáltását, és el kellett kapnia a rádőlő ajtótáblát.

– Mi a franc ez? – kiáltotta, miközben öklendezni kezdett, és hátratántorodott a bűztől.

– Oh, mi ez a...

– Küldjön ki mindenkit az előtérbe. – utasította Yibo a férfit. – S gondoskodjon róla, hogy ott is maradjanak.

– Igen, természetesen.

Yibo felemelte a karját, és az ingujján át mélyet lélegzett, miközben előrehajolt. Az iroda szinte irreálisan sötét volt – a nehéz függönyöket gondosan elhúzták, hogy kizárják a napfényt, és a légkondicionálót kikapcsolták. Szabad kezével végigtapogatta a falat az ajtó mellett, a kapcsolót keresve.

Klikk.

Cheng Xinyue a szoba legtávolabbi sarkában ült a párnázott karosszékben, arca groteszk mosolyra dermedt. Szürke ujjai görcsösen kapaszkodtak a sötétbarna párnákba. Tágra nyílt szeme egyenesen előremeredve fürkészte a neki elrendelt, külön bejáratú túlvilágot.

– Te jó ég – lehelte Yibo.

Az asszony visszafogott kosztümkabátja és szoknyája hibátlanul rendezetten simult rá, olvasószemüvege aranyláncon lógott a selyemblúza fölött, míg a szürke kontya szinte tökéletesen a helyén maradt.

Beletúrt a zsebébe, előhúzta a telefonját, és felhívta az egyetlen embert, aki eszébe jutott. Miközben az elektronikus tárcsahangot hallgatta, körbenézett az irodában. Semmi rendetlenség – minden pont olyan volt, ahogy megszokta azoktól, akik évtizedeket töltöttek a Wang vállalatnál. Az asztalon csak a számítógép és a zöld ernyős lámpa állt, a könyvespolcok elrejtették a többi irodai kelléket, a dossziék pedig olyan precízen sorakoztak, akár egy könyvtárban.

– Halló! – szólalt meg egy hang a telefonjában.

– Lei Rong, itt Wang Yibo – mondta Yibo – Van egy kis probléma.

– Mit tehetek érted?

– Épp a családom könyvelőjének a holttestét nézem.

A rendőrhelyettes hangja rögtön egy oktávnyival mélyebbre váltott.

– Hol?

– Az irodájában. A központban. Azt hiszem, megölte magát... épp most törtem be az ajtót.

– Hívtad a 110–et?

– Még nem.

– Akkor tárcsázd, én pedig azonnal indulok.

– Értem.

– És ne érj semmivel.

– Csak a villanykapcsolóhoz nyúltam, amikor bejöttem.

– És ne hagyd, hogy bárki más bemenjen a szobába. Öt percen belül ott vagyok.

Miközben tárcsázta a 110–et, és válaszolgatott a diszpécser kérdéseire, az asztal felé pillantott, és homlokráncolva megtorpant. A bőrregiszter kellős közepén, mintha vonalzóval igazították volna a helyére... egy pendrive feküdt. Felemelte a kis tárgyat, melyet Cheng Xinyue nyilvánvalóan annak a személynek hagyott hátra, aki majd rátalál.

Elvette a pendrive-ot és a nadrágjának zsebébe csúsztatta, majd ismét a könyvelő felé fordult. Az asszonynak olyan kifejezés ült az arcán, mint a filmbéli Jokerén, szörnyű vigyor, mely biztosan sokáig kísérteni fogja még a rémálmaiban.