the apartment

17.

                  ✧༝┉˚*❋ ❋*˚┉༝✧

-Nick szemszöge-

Már három napja töltöm minden napom alkoholmámorban. Minden nap más, ismeretlen emberek ágyában töltöm. Nem bírtam ki, hogy ennyi év után látom anyámat. És ahogy láttam ő sem számított egy ilyen találkozásra. Dühös vagyok. De ez nem is szó arra amit érzek. Még magam is megdöbbenek azon, milyen erős és ambivalens érzéseim vannak anyám, és Anne között. Forr a düh a lelkemben. Fájt látni anyámat, úgy hogy Annenek az embernek akit ennyi idő után tényleg megszerettem, neki adja azt a szeretetet, amit nekem kellett volna. Szép, és erős nő lett belőle. Nem hat az életére semmit, hogy én még élek, és meglátott. Boldog. Nem úgy mint én, aki egész gyermekkorát az anyja hiányával töltötte és imádkozott hogy vissza kapja. És Anne kapta helyettem. Megkapta. A düh a lelkemben, ami már huszon három éve mérgezi az életem, most keveredik a szerelemmel és a szeretettel Anne iránt. Nem akarom látni semelyiket, soha. Még is folyamatosan a telefonomban lévő képeket nézegetem. Ahogy mosolygunk rajta. Anne kipirosodott arca, ahogy szerelemmel néz rám. Mindent megadnék hogy ezt lássam újra. De nem mentem haza. Harmadik napja vagyok Seattleben és bolyongok bulikba, és már reggel feltornázom az alkohol szintem..
Nem tudom mi lesz, ha haza megyek. Milyen lesz a kapcsolatom Annevel. Gyerekesnek érzem magam, még is csak arra tudok gondolni hogyan tudjak bosszút állni rajtuk. De már megtettem- néztem rá a mellettem fekvő, meztelen egyetemista, szőke, karcsú lányra. Mélyen alszik a tegnap esti buli után, és az után hogy egy egész éjszakát át kúrtuk. Dühöm erre vezetett. Hogy ismét ezt tegyem. Megcsaltam az egyetlen lányt akit szeretek, és talán még nincs is bűntudatom, mert egy barom vagyok. Tiszta fejjel már értem hogy nem lehetek dühös emiatt Anne-re. Nem tudta mit tesz, mikor jóba lett azzal az ördögi nővel, aki elhagyta a gyermekét. Egyből a telefonom után nyúltam, és foglaltam két óra múlva egy gépre jegyet. Estére haza érek, és egyből Annehez megyek majd.

-Anne szemszöge-

Harmadik napja fekszem az ágyamban. Nem is keltem fel. Abby egyből át jött, mikor haza értem. Viszont nem hinném hogy arra számított, hogy három órán keresztül a földön feküdtem. Megijedt, és nem értette mi történt velem. Muszáj volt beavatnom a titkomba, amitől ő teljes mértékben kiakadt. Nem hitte el, így a telefonomból kellett képeket mutatnom neki, ahol Seattle-ben csókolózunk Nickel a fagyöngy alatt. Én persze egyből bőgőrohamot kaptam a kép láttán.

‐életem, gyere segítek rendbe jönni- kísért be a fürdőbe, ahol gyorsan letusoltam forró vízbe, ami így is hidegnek tűnt. Nélküle minden más. Minden elveszti az értelmét. Miután kijöttem, egyből az ágyam felé vettem az irányt, ahol Abby egy teával várt rám. Kint éppen vihar van. Havaseső, és brutál nagy szél. Azt az egy dolgot élvezem most hogy melegben vagyok.

-nincs itthon semmi kaja. Mit ennél- mosolygott rám Abby

-hmm nem vagyon éhes

-akkor hozok kínait. Azt tudom hogy imádod. Egy óra is itt vagyok. Vagy több. Ilyen időben biztos be van állva a forgalom- húzta a száját Abby.
Én addig csak oldalra fordulva merültem bele a szenvedésbe.

És ez három napja volt. Három nap, hogy nem ettem, és nem keltem ki az ágyból. Mikor kikelek, nem sok kell ahhoz hogy elájuljak. Teljesen össze estem, és hála istennek ennek a téli szünetnek nincsen dolgom. Nem tudnék az iskolával foglalkozni. Én csak alszok, és fekszem az ágyba. Abby néha átjön, és csak úgy segit kikelni. Le erőszakol a gyomromba pár dolgot, és siet haza az öccseihez.  Én csak egyedül vagyok, és fekszem folyamatosan. Nem értettem minek keljek fel amíg nem muszáj.
Egy újabb este egyedül. Mikor csak a kanapén ülök, liter számra öntöm magamba a bort. Csak egy sima melegítő szett van rajtam, a hajam pedig hanyagul fel van kötve a fejem tetejére. És valami random sorozatot nézek már három napja, mikor is hallom hogy nyílik a bejárati ajtó. Nem voltam kíváncsi Abbyre ahogy elveszi tőlem a bort, és kioktat hogy nem ez lenne a megfelelő viselkedés. Az első szakításom. Had éljem meg úgy, ahogy én akarom.

-Anne- szólalt meg valaki mögüllem. De ez nem Abby volt. A mély férfi hangtól, egyből kirázott a hideg, össze rezzentem.  Mintha órák teltek volna el a másodpercek helyett. Lassan megfordulok, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem csak az alkoholban úszó képzeletem játszott velem. De nem. Mögöttem állt, életnagyságban Nickolas.

-Nick- suttogom.

-Anne. Sajnálom. Nem akartam ezt. Sajnálom, légyszíves bocsáss meg.- térdre rogy előttem.

-Nick. Hol voltál három napig ?- nézek komolyan a szemébe. A látványtól, ahogy a földön térdel, lecsúszik a szememből pár könnycsepp.

-Az egyik haveromnál voltam. Sajnálom de nem tudtam ezek után a szemedbe nézni. Sajnálom Anne. Túl sok volt ez nekem. Látni anyám ennyi év után úgy hogy a te mostohád. Nagyon fájt ezt- folyt le szeméből egy kósza könnycsepp.

-Nick én... annyira rossz volt nélküled. Nem tudtam rólad semmit. Nem vetted fel a telefont. Egy kurva üzenetet nem voltál képes írni, hogy életben vagy. Most pedig megjelensz a lakásomban- most már potyogtak a szememből a könnyek.

-Sajnálom Anne- fújta ki a levegőt.

-Gyere ide- vontam koromba. Úgy öleltem, mintmég soha. Beszívtam az illatát, ami most nem volt tiszta Nick illat. Keveredett alkohollal, és más más illattal. De mélyen, érezni lehetett még az ő sajátos mámorító illatát.

-tényleg sajnálom.- fúrta bele orrát a nyakamba- nagyon szeretlek.

-Én is szeretlek. Sajnálom anyukád. Ha tudtam volna Nick. Tényleg. El sem tudom képzelni mit élhettél átt. Milyen lehet neked hogy az egyetlen az életedben, akire számítottál volna...  de miért hazudtál? Miért nem mondtad el a családod?

-nem tudom. Utálok kinyílni az embereknek. Hidd el, el akartam mondani. Csak egyszerűen nem tudtam megtenni. -nézett fel rám sötét szemeivel. Egyszerre annyira fiatalnak láttam. Mint egy kisfiút. Az anyja nélkül. Aki nevelőcsaládokhoz került, majd ismeretlen emberek örökbe fogadták. Megértem miért haragszik ennyire a világra.

-rendben. Nem kell mondanod semmit, majd csak ha készen vagy rá- pusziltam meg az orrát. Megnyugtatott a tudat hogy ő is épp annyira szarul néz ki mint én. Talán ugyan annyira megviselte nélkülem ez a három nap, mint engem nélküle... Nick felemelt, és bement velem a szobámba. Letett az ágyra, majd elment a zuhanyzóba. 

-gyorsan lezuhanyzok, és odabujok melléd- Mosolygott rám. Valahogy a lelki békém, így sem jött el. Rossz előérzetem volt a dolgok miatt, amiről én nem tudok. Amit Chris mondott. Amit én is érzek a levegőben.  Ez a rossz érzés, a lelkem mélyén. Titkok, hazugságok. Mikor Nick mellém feküdt, és átölelt meleg és boldog érzés fogott el. Hírtelen minden újra színes lett. Csak a rossz érzés maradt a lelkem belsejében.

Talán azok a legszomorúbbak, akik olyan emberre várnak, akiknek még a létezése sem biztos.