the apartment

23. (kis Epilógus)

-Anne szemszöge-

Az ablakon bámulok ki, bár az üvegen ülő, néhol cseppekben folyó párától nem sokat látni. De engem nem is az érdekel, hisz én nem látni akarok valami. Én csak nézek. Nézem az emberek monoton életét, ahogy végigsétálnak a Central parkon keresztül. Némelyik a kutyáját sétáltatja, mások csak simán egyedül, fülhallgatóval a fejükön sétálnak haza, vagy éppen egy fontos dolgukat elintézni.
És vannak ők. Ők, akiknek semmi dolguk nincs, csak sétálnak előre. Nem is egy kijelölt irányba, inkább amerre csak a lábuk viszi őket. Kézen fogva, mosolyogva, elmerülve valami jelentéktelen témában amit kibeszélhetnek. A szerelmesek. Így hívjuk azokat, akik mindent eldobva futnak egy másik ember után, és rá veszik magukat hogy cél nélkül sétálgassanak órákon át, egy parkban. Ők azok, akik talán tényleg semmi mást nem kerestek eddig az életükben, csak azt a fogalmat ami minden tündérmesében benne van. Az, igaz szerelem. Persze lehet hogy valaki éppen csak mint én, bele esett egy rossz emberbe. És éppen elhiszi hogy majd sikerül neki megváltoztatnia. Elhiszi, és ennek él. Miatta sétál a Central Parkban két órán keresztül, és dobja el magától a fontos embereket. Becsapja a férfi, vagy talán ő csapja be magát? Bele szeret abba a tudatba, hogy lehet kivételes valaki számára. És nem is maga a férfi, az aki hazudott hanem ő magának.

-Kérsz teát?- szólalt meg mögüllem Chris, és felfüggesztette a gondolatmenetemet.
Oda fordulok hogy lássam az arcát. Nyugodt, és talán még boldog is. Minden, ami én nem vagyok. Nekem elment a boldogságom, elvitte magával egy sötét hajú személy. Lehet ő volt maga az ördög? Elmélyedtem a gondolataimba, Christ nézve aki nem értette, talán azt hiszi megőrültem, vagy csak simán süket vagyok.

-Igen kérek- mosolyogtam. De ez a mosoly nem volt őszinte. Leginkább csak az izmaim kontrollált, együttes mozdulata, semmi több.
Majd újra kinéztem az ablakon. Két hete volt újév. Bár számomra inkább egy évnek tűnt. Az idő, engem elfeljtve haladt kínlóan lassan előre. Az egész napos megállhatatlan sírással telt. Az egyetemen beteget jelentettem. Chris vissza költözött, nem haragszik rám a történtek miatt. Ő apol már két, hosszú hete. Luke elhagyta a várost át kérte magát egy másik egyetemre, Cody kiköltözött. Sokszor át jön, próbál felvidítani kisseb, nagyobb sikerrel. De ez a rossz a lelki fájdalomban. Ha pár pillanatra érzel egy kis boldogságot, az nem sokáig tart. Egyből követi a nyíl egyenes fájdalom a szívedben.
továbbra is nézek ki az ablakon, a szürke színtelen utcára. Ami nem egészen egy hónapja, színesebb volt mint egy kifestett mandala kép. Színesnek látszott minden ember, minden utcai világítás melegséget öntött az utcákra, és a lassan olvadozó hóra. Most már csak a hidegség maradt a szívemben, és minden körülöttem lévő dolgon. Az ablakban már nem másokat néztem, hanem a visszatükröződő megfáradt kislányt. A szemei alatt nagy, sötét karikák díszelegtek. Bőre fakó volt és élettelen, a könnyei kiszáríttották. Szeme fehérje vörös volt az éjszakán át tartó sírás miatt. Az élet eltűnt belőlük, csak a  fáradtság látszott bennük. Szája lefelé hajlott, szinte a padlót nézte. Cserepes, és sebes volt az önkárosító szenvedélyek miatt. Attól, hogy minden fájdalmas gondolat után fogai élesen vájódtak bele a korábban puha, pirosas húsba. Most a vérző sebektől vörös. Vajon lesz ez a lány még újra felvidult, és reménnyel teli? Ez a gondolat a  szemeiből ismét kicsorduló könnyeket szült. Minden egyes csepp, eltemette a boldog emlékeket, és a boldog lányt aki ezelőtt volt.