the apartment

32.

                  ✧༝┉˚*❋ ❋*˚┉༝✧

A tűzhelyen sercegő, ínycsiklandó fűszeres Csirke illata tölti be a levegőt. Közben éppen a sajtos tésztát keverem a konyha pulton, és lelkesen táncolgatok a rádióból szóló túlságosan boldog hangulatú zenére. Semmi sem biztosabb annál, hogy nekem jelenleg mindennek kéne lennem, csak boldognak nem. A fejemben motoszkáló férfi, szöges ellentéte, a picit sem hozzá hasonlító férfihez aki az asztalnál ül és békésen nézegeti a laptopon lévő számokat és négyzetrácsos grafikonok tömkelegét.
Undorodom magamtól, és a gondolattól hogy miről is kell vele hamarosan beszélnem. Két hete húzom ezt a beszélgetést. Két hete, amiből több napot is Nickel töltöttem. Ebédek, közös séták és beszélgetések amiről Dan semmit sem tud. De hát még is hogyan szakít egy illedelmes, felnőtt nő? Vagy hogyan szakít bárki egyáltalán? Hogyan lehet csak úgy felhozni egy életre szóló, megváltoztató témát egy vasárnapi békés ebéd mellé? Rá nézek a szorgalmasan dolgozó férfira, aki hónapokon át itt volt velem, és átsegített mindenen. Biztosra tudom, hogy valakinek a legnagyobb szerelmét, és társát rejti. De az én életembe sajnos nem ő az, De ha  lehetne egy  kívánságom, ő lenne az. Hogy ő legyen a szerelmem, és a  mindenem. De az én szívem más férfi után húz.
Egy éles, égető fájdalom rángat ki a gondolatmenetemből. Az újjam erősen hozzá nyomódott a forró edényhez, és tized másodpercek alatt jutatta el a fájdalmat az agyamig. Én hangosan felszisszenve, s káromkodva húzom el az ujjam és kapom be egyből a számba, majd rohantam a csaphoz hogy hideg vizet folyassak az ujjamra.
A hideg víztől, mélyen felélegeztem. Az ujjam egy ponton vörös volt, és már szinte fehérlett a bőröm

-Jól vagy ?- ugrik fel egyszerre Dan a székből.

-Persze, igen- nyugtatom meg, de ő csak közelebb sétál és megsimítja a derekam. Bőröm egyből libabőrös lett, a nem kívánt érintéstől. Annyira ijesztő mennyire gyorsan ki tud az ember valamiből, vagy valakiből ábrándulni..

-Rendben- lép el tőlem közömbösen, majd leveszi a húst a sütőlapról.

-Te is eszel?- felnéz rám miközben ő már a saját adagját meri a tányérra. Nem igazán volt étvágyam,  nem tudom pontosan mi is az amit szeretnék neki mondani. De az étellel időt tudok húzni a gondolkodásra.

-Csak egy keveset- veszem a kezembe a tányért, és végig nézem ahogyan lassan a tányéromra pakolja az ételt.   Hideg kínos csend telepedett közénk, ami eddig még soha sem volt. Nem néztem a szemébe, az ebéd közben sem. Csak a tányéromban lévő kevés kis adagra megerdtem, és azon gondolkodtam hogyan kezdjek bele.

-Nagyon furcsa vagy. Minden rendben ? - Kérdezi, hangjában csekély aggodalom hallatszódik. A villa kicsúszik a kezemből, kellemetlen éles hangal ütközött a kerámia tányérral.  Pár másodpercre azt hittem, el is tört.  tekintetem az övére szegezem, sárgás íriszei szinte békésen keresték az én hűvös zafír szemeimet. Nagyot nyeltem, torkomban gombóc növekedett. Fogalmam sincs mit fogok neki mondani, vagy hogyan kezdjek neki.

-Tudod, nagyon régóta vagyunk már együtt. És nem tudom, vagy inkább nem hiszem hogy köztünk ez...- elhal a hangom. Szemeim könnyeket eresztenek. Gratulálok Anne egy békés vasárnap ilyet csinálni.

-Anne... Szerintem ez köztünk igazi, én nagyon szeretlek. Ne beszélj butaságokat.- Legyint a levegőbe, de a szemei nem azt a flegma stílust tükrözték. A halk zene a konyha felől, igazán depresszív dallama váltott ami nem erősítette meg a döntésem.

Pár percnyi szorító, fojtogató csend települ ránk. Dan, folytatta az evést én pedig csak nézem milyen nyugodtan tudja folytatni a falatozást. Én leginkább émelyegni tudok csak az étel látványától