the apartment

22.

✧༝┉˚*❋ ❋*˚┉༝✧

-Nick szemszöge-

A dühroham amit kaptam, mikor Anne elmondta hogy Luke megcsókolta, talán életem legnagyobb dühe volt. Mikor elindultam a kocsimmal, semmi sem érdekelt. Otthon hagyva Annet, szelltem átt a kora hajnali utakat, amiket szerencsére senki sem járt már. Nem állított meg semmi sem, a fejemben egy kérdés sem merült fel hogy most mit csinálok, vagy ne hagyjam abba inkább. Tudtam, hogy nem fogok megnyugodni addig, amíg el nem intézem azt a rohadékot. Eddig a barátaimnak hittem őket, bár Luke mindig is különbözött tőlünk. Folyamatosan belekevert minket drog ügyekbe, ami miatt én vittem el a balhét, és az én hírnevem rontottam tovább. Többször megvert embereket, utánna pedig nekünk kellett hogy megvédjük. Több csapat bunyó lett az ő szarságaiból. Aminek többször lett elég csúnya vége. Rég ki kellett volna már rúgnunk a csapatból, hisz semmi köze nincs hozzánk. Régen azért vettük be, mert nem voltak barátai. Egy sovány, unalmas ember volt akire senki sem figyelt fel. Chris hozta oda hozzánk, mert azt mondta jó fej az egyik közös óráján vele.

Mikor becsaptam az autóm ajtaját, megindultam Luke lakása felé. Mikor becsengedtem, senki sem nyitott ajtót. Az ablakon kiszűrődő halvány fényből láttam hogy biztosan itthon van. Az utca egyébként sötét, és rideg volt. Egy lélek se járt az utcán. Csak én álltam kint egy szál pólóban, a hideg járdán, és egy ajtót vertem öklömmel. Szinte már sajogtak az ujjaim mikor már vagy hatodjára ütöttem az ajtóba.

-Mi a fasz van már?- hallatszodott ki egy hang a házból.

-Luke gyere ki!- verem tovább az ajtót. Az adrenalin szintem egyből a magasba ugrik, izmaim megfeszülnek. Mikor kinyílik az ajtó, Luke csak egy szál gatyába áll előttem. Összerezzent az ajtón beáradó januári fagyos levegőtől.
Ahogy megláttam, a fejembe villantak a képek róla, es Anne-ről. A pulzusom megemelkedett, és válasz nélkül behúztam neki egyet.
Orrából egyből megindul a vér.

-Nick mi a fasz - nyúl az orrához.
Én csak közelebb mentem hozzá, és még egyet bele ütöttem, majd a gyomrába vágtam bele egyet ököllel. Luke a földre esett, összekuporodva feküdt a padlón. Hasát fogva, másik kezét maga elé tartva üvöltött hogy hagyjam abba. De nekem ennyi, nem volt elég. Leguggoltam hozzá, és csak ütöttem. Kezeim már szinte könyörögtek hogy álljak meg. A zsibbadás, az adrenalin, és a testi fájdalom amit éreztem elnyomta a belsőmben tátongó űrt, és fájdalmat. Bűntudat, és kétségbeesés. Ezt éreztem. Egy pillanatra megálltam, hogy vegyek egy nagy sóhajt. Erre Luke nekem támadt, és kiestünk az ajtó előtt lévő járdára. Mind a ketten felálltunk, és kiegyenesedtünk. Éreztem ahogyan a szemöldököm felhasadt Luke hírtelen ütésétől. Persze ez semmi nem volt ahhoz képest, amit ő rajta láttam. Feldagadt szem, a szájából és az orrából folyt a vér. A hasán, és a mellkasán már most liluló véraláfutások, és zúzódás nyomok voltak.

-mi bajod van Nick?- üvölti hasát fogva. Teste remeg, de már a félelem miatt. Fél tőlem. Én is félek magamtól. Nem tudom mire vagyok képes a fájdalom miatt. Anne miatt érzett fájdalom mindennél rosszabb.

-Csókolóztál Anne-vel! - üvöltöm neki.

-És? - mondta, majd kitágult szemmel nézett rám, és elkezdett nevetni.

-Hát te vagy az oka mi? Szereted ? - nevetett tovább. - Miattad veszett össze Chris ennyire Anne-vel. Miattad volt ez az egész. - mondja, és fájdalmas vigyort ejtett.- na majd most megtanulod Nick hogy milyen ha téged hagynak cserben. - sziszegi

-lépj ki a csapatból. Te is tudod hogy nem vagy közénk való... a te szarságaid miatt vagyok ott, ahol vagyok. - suttogom neki, és arcát látva értette.

-Megérdemled te beteg állat- nevet fel. Arca fájdalmat tükröz, szemei viszont csak tiszta gyűlöletet, és talán... bosszút?

Már neki akartam menni mikoris Chris ugrott elém.

-Álljatok le most ! Nick mi a faszt csinálsz? Anne miatt van? Nem akarom szenvedni látni se őt, se téged. Én nem állok az utatokba, szeretlek titeket- üvölti. Meg akart nyugtatni. Látszott rajta, hogy nem őszintén mondja, talán csak ez az este hozta meg neki az eszét, vagy csak ebben a pillanatban gondolta meg magát. Vettem egy nagy sóhajt, és felemelt kézzel hátráltam. Pár kósza esőcseppet éreztem a vállamon. Az ég dörög felettem. Nem gondoltam volna hogy így indul az évem. Az év első napját, félig véresen töltöm a két haverommal, csak pont nem jó értelemben. Az egy-két cseppből, nem sokkal később már több száz lett. Két perc alatt át ázott a pólóm. Csak álltam, néztem a kezem ami a barátom vérétől volt koszos. Néztem, mint az eső éppen mossa le róla a mocskot, közben szememből kigőrdült egy könnycsepp. Nem is Luke-ot, vagy Anne-t sirattam, leginkább magamat. Hisz tönkre tettem három ember életét. Tönkre tettem a saját életem.

Chris lassan, karonfogva bevezette Luke-ot a házba, és az orromra kötötte hogy menjek haza. De én csak állni tudtam földbe gyökerezett lábakkal néztem előre.
Egyik pillanatban, két ismerős lábát láttam közeledni magam előtt. Felnézve láttam hogy Anne az. Nem maradt otthon. Látta ezt az egészet. Látta mire vagyok képes. Látszott rajta a félelem, és hogy ő is szenved, Miattam.

/ \

-tökéletes vagy mások tönkretevésében.- mondta, majd bement a lakás ajtaján. Ilyen ez az édes, és fájdalmas igazság. A számban még is keserűséget érzek. Semmi mást. Ugyan úgy, mint a lelkemben. Azt az ismert keserű ürességet érzem csak. Állok, az eső átáztatja mindenem. A testem remeg a hidegtől, a szívem ég a fájdalom tüzétől, ami lassan mindent elpusztít körülöttem. Ahogy én, Anne is kimondta az igazságot. Látszott szemében a megvetés, a fájdalom és a félelem ami miattam volt. Én tehetek a körülöttem lévő zűrzavar minden egyes részletéről. Lassan megfordultam, és elsétáltam a kocsimhoz. Elvezettem egy éjjel-nappalihoz, vettem egy üveg, olcsó és épp annyira szánalmas Whisky-t, amit vezetés közben kezdtem el inni. Alig latszodott az út a nagy eső miatt. Nem csak én, de a körülöttem lévő világ is apokaliptikusan esik szét épp úgy mint a szívem minden darabja. Anne, nincs már többé. Nincs többé az az édes mosoly, ami mindig jobb kedvre derített. Nincs többé az a gyönyörű szeme, ami szinte minden titkom feltárta egy szavam nélkül nincs többé a puha ajka, aminek csókja mindig a fellegekbe repített. Nincs tobbé mi. Csak ő van, hisz én már nem vagyok. Lassacskán hazaértem, és semmi más nem volt a szemem előtt, csak az, hogy a tudalanságig igyam le magam, és nem fog érdekelni mi lesz ez után. Magam rontottam el az életem. Hogyan lehet elrontani azt, ami már alapvetően is el volt? Hát, én megtettem. Sebes gepárdként vadászok le minden boldogságot magam körül, mint az állat a gazellákat. És ezt érdemlem, és ehhez is értek csak igazán. Vannak emberek, akik soha se nyerhetnek. Ők azok, akik mindig szenvednek hogy a győztesek boldogok lehessenek. Együtt kell élnem azzal, hogy én vesztettem. Tönkre tettem a boldogságom, és másnak a boldogságát. Talán egyszer, egy másik életben.