the apartment

39.

                  ✧༝┉˚*❋ ❋*˚┉༝✧

-Anne szemszöge-

A temető nyomasztó csendje veszi körül az emberek gyászát, fekete ruhájuk kicsit sem illik a nyár, élénk színéhez. Az egyetlen zaj a madarak boldog éneklése, a fák leveleit fújó meleg, kellemes szellő. Apám koporsója körül van csak színtelen, kopár fű. Szememből potyogó könnyek nedvesítették csak a nap sugarai által szárított talajt, a felszólaló halk hegedűszó szorította mégjobban össze az emberek szívét.

-Azért gyűltünk ma itt össze, hogy elbúcsúzzunk egy apától, főnöktől, férjtől, baráttól. Egy jó embertől. Adam Miller-Folytatta a gyászbeszédet a temetésszervező férfi. Nem sokan voltak apám sírja mellett. Én, pár munkatársa és a nyomozó aki apám ügyét is vezeti. Nem lepődök meg, hogy itt van hiszen apám jó barátja volt. Pár dologra emlékszem vele kapcsolatban, mikor kiskoromban többször is apámmal dolgozott és italozgatott a dolgozószobában. "Apu hercegnőjének" hívott. Rajta, és rajtam kívül máson nem látszott a gyász fájdalma, szinte még a szájuk sarka is felfelé görbedt. Csak az én szememből potyogtak könnyek, és csak én álltam virággal a kezemben ezen az undorító, nyári napon. Sokkal jobban illedt volna ehhez a naphoz egy ködös, vagy esős nap, és sokkal jobban illedt volna apámhoz is. Mikor a férfi abbahagyta a gyászbeszédét, az emberek oszlani kezdtek mögöttem, kisebb nagyobb zajt csapva beszélgetésükkel. Mintha csak a mindennapjaik feladata lett volna hogy kibírják apám tiszteletére rendezett temetést. Nem messze, hallottam mennyi ember beszél rólam, szánalommal a hangjukban szednek darabokra. Én csak a lábamat nézem és ejtem a szememből a könnyeket. A látószögembem egy fekete lakkcipőt, és tekintetemmel követtem hogy ki is lehet a tulajdonosa.

-Részvétem, Hölgyem. Az apja jó ember volt, én ebben hiszek- fogta meg a vállam a nyomozó.

-Köszönöm. Remélem bűnhődik az aki ezt tette.- szorítottam össze fájdalmasan a kezem, szinte fájt ahogy körmeimet a saját húsomba mélyesztettem próbálkozva a könnyek ellen. A férfi lassan elsétált, és el is tűnt mögüllem. Végtelen idő volt mire én is letettem az utolsó virágot apám sírjára, és megfordulva hagytam ott azt. Nem jártam sok sikerrel, Ella állt elém egy fekete lebelbe burkolózva. Nem is gondoltam rá, amióta Nickel újra találkoztak. Özvegy lett, biztos őt is bántja apám halála és megrázta őt a gyilkosság. Bármennyire megváltoztak felé az érzéseim, még mindig sokat köszönhetek neki.

-Szia Ella.- köszöntem a megfelelő hangsúlyon, pont úgy ahogy tőlem most elvárható volt..

-Szia drágám. Részvétem.- ölelt meg hidegen, még is olyan mézes-mázasan, szeméből egy hamiskás könnycsepp érte a földet.

-Neked is, Ella. Tudom hogy fontos volt neked az apám. Mihez kezdesz most? - kérdésem talán bunkóbb volt mint ahogy akartam.

-Hát, a tiéd minden amilye csak volt az apádnak. Tehát, azt teszem amit te mondasz.- mondta hangjában folytott haraggal. A helyében én sem örülnék hogyha a gazdag férjem semmit sem hagyott volna rám.

-Ella nyugodtan élj apám házába, nem akarlak kitenni. Sokat köszönhetek neked.- erőltettem magamra egy mosolyt, és megpróbáltam tovább menni és otthagyni. Nem akarok ilyen beszélgetést az apám siratóján.

-Anne Drágám. Veszélyes most itt kint sétálnod. Ekkora vagyonra, régóta senki sem tett szert ilyen könnyen. Sok veszélyes ember van, én a helyedben kétszer meggondolnám hova menjek egyedül- néz rám, szeméből nem sugárzott melegség, sem pedig anyai féltés. Rezzenéstelen arca jobban megijesztett mint az, amit mondott. Mert amit mondott inkább feldühített, és rávilágított hogy a félelmeim igazak, és tényleg veszélyben lehetek. De ahogy Nick, ő sem mondhatja mit csinálok, és igen is nem élhetek félelmben apám miatt.