the apartment

37.

                  ✧༝┉˚*❋ ❋*˚┉༝✧

Kint már sötétség honol, csak a város fényei világítottak be az irodába amiben azóta is ülök egyedül, zavartalanul a saját önpusztító gondolataimba zárkózva.  A monitor fénye, vakítóan világítja meg az erre már karikás, fáradt szemeimet és az arcom. A munkámba temetkeztem már jó pár órája és émelyegve néztem apám temetését rendezve ami két nap múlva meg is lesz tartva. Minden tökéletes lesz, ahogy azt ő megérdemli. Legbelül még mindig azt hiszem hogy ez egy vicc, és apám otthon vár engem a hatalmas ház egyik iroda szobájában ülve és ráncos homlokával nézi a laptopot ahogyan én is teszem minden átkozott nap, majd rám néz és szája mosolyra húzódik, fáradt szemei nyugodtságot tükröznek és egy pillanatnyi öröm mellett, a szeretet sugárzik belőle. Ez a tiszta emlék jár át a szemem előtt ismétlődően. Minden annyira csendes, az óra már  lassan az éjfélt üti. A telefonom hangos zörgése ébreszt fel az éber pokolból amibe kerültem. A rajta lévő számokat nem ismertem, de így is reflex szerűen vettem a fülemhez a telefont.

-Igen?- szólok bele, hangom rekedt és erőtlen volt.

-Anne drágám, Daniel felébredt és minden rendben vele- hallom egy idősebb nő hangját a telefonomban. Egyből eszembe jutott a lábadozó ex barátom aki a kórházban feküdt már két napja.

-Jezusom. Hála istennek. Holnap meglátogatom. Persze ha szeretné- kérdeztem óvatosan.

-igazából... Dan egyenlőre nem annyira szeretne látogatókat- ezeket hallva, azt éreztem leginkább engem nem akar most oda, amit meg is tudtam érteni. Nekem sincs kedvem magamhoz.

-Rendben. Viszhall- zártam nem túl kedvesen le a beszélgetést, és leraktam a telefont. Örültem Dan felépülésének, egy csöpp öröm volt az ürömben. De a kedvemet ez sem tudta feltornászni. Az ajtóm több órája nem nyílt már ki előttem, nem is tudom ki van még itt velem az épületben. Összepakolom az összes cuccomat, és óvatosan kimerészkedek az irodámból. Kint sötétség van, nem is lehetett belátni az egész helységet. A szemem végigfürkészte a teret, és megakadt egy férfialakon. A testemben egyből elterjedt az epinefrin, és lábaim remegése nem segített a fejembe szállt kábult rettegés.

-kiaz?- remegett a hangom, es halkabban hallatszódott mint ahogy szántam volna. A férfi a hang hallatán feláll az asztaltól amin ül, és lassan felém kezd sétálni.
Kapkodtam a táskában, kutatva a telefonomért hogy segítséget hívjak. Az arcom forró lett, mély és gyors levegővétellel szinte szédültem a félelemtől amit a lelkem mélyéről éreztem. 

-Anne van valami gond ? Vagy mehetünk végre? - szólt hozzám egy ismerős hang. A táskámban, kezembe került a telefonom és sebesen kapcsoltam vakura hogy rá világítsak az erre már egész közel lévő férfira. Egyszeriben Nick értetlen arca tárult elém. Szemeit összezárta az erős fény hirtelensége.  miatt. 

-Mehetünk- rejtem el gyorsan a félelmem. És elsietve mellette, megyek a lift irányába. Mikor Nick belép mellém, feszült légkör áradt szét a szűk kis helységben.

-Figyelj... én nem fogom hagyni hogy bárki bántson. És szeretnék segíteni neked- hangja keserű, egyszersmind őszinte. Én nem akarom hogy segítenie keljen, és nem akarom hogy ő legyen mellettem, és újra szükségem legyen rá.

-Rendben, de tudok egyedül is vigyázni magamra -vetem oda flegmán. Nick frusztráltan felsóhajt, és egy nagy lépéssel elém lépett, kezeivel pedig falnak nyom. A testemben a szikra fellobban, a belsőm lángolni kezd közelségétől. Édes, erős férfias illatától pedig szédült lettem.

-Mégis az én karjaimban érzed magad a legnagyobb biztonságban -közel hajol, és szavait az én számra lehelve suttogta el. Erős kénysztetést éreztem hogy megcsókoljam, hogy minden ami szorít belül, az apám halála, a félelmem egyszerre minden szertefosszon. Lélegzetem ismét felgyorsul, de már nem a félelem szorító fogságától.  Inkább a vágy okozza, pedig Nick még csak hozzám sem ért.
A liftajtó lassan kinyitódott, és egy Magas hanggal jelezte hogy mehetünk. Nick megfordul, és az autója felé kezd sétálni, én pedig csalódottan fellélegeztem a hiánya miatt és gyorsan utánna eredtem. Az utunk hazafelé gyors volt, Nick a gondolataiba veszve hallgatta a rádióból szóló zenéket. Én viszont óvatosan rá-rá sandítottam és felmértem miért is ennyire más mostanában. Nem változott, még mindig  tökéletesek az arcvonásai, a tetoválásai sem változtak vagy bővültek az idő alatt. Izmosabb lett, és még csábítóbb.