a látszat néha csal |shawn mendes|befejezett|

>21<

Csatlakozzatok a csoporthoz a friss információkért! 

https://www.facebook.com/groups/365698323596043/

Alina Croxx

Hűvös, nyári szellő fújdogált Washington utcáin. Rengeteg ember rohant el mellettem, egyesek pedig nem is törődtek azzal, hogy az útjukban vagyok, belém jöttek, ami miatt néhányszor elvesztettem az egyensúlyom, s megszédültem. Szerencsém volt, hogy mellettem lépkedett Zack, aki védelmezően fogta a kezem, s nem hagyta, hogy szégyen szemre pofára essek.

Rendes srác, szinte már olyan számomra, mint Taylor vagy Nolan. Kár, hogy ő nem így gondolja. Amióta Washingtonban élünk megváltozott közöttünk a levegő. Nem tekint rám úgy, mint egy egyszerű lányra, aki a legjobb haverjának az exe, mivel szeret engem, s ezt tudtomra is adta, rögtön azután, hogy ideköltöztünk.

Shawn elvesztése kissé furcsán hatott rám. Utálnom kéne, sőt, gyűlölnöm, de ez egyszerűen nem megy.

Hiányzik - bárki bármit mondhat, de így van. Még akkor is, ha így porig alázott. De... megérdemeltem. Végül is, én hazudtam neki. Ez volt a 'jutalmam' azért, amit tettem vele. Tulajdonképpen kvittek vagyunk: ő is átvert engem, és én is átvertem őt.

Mégis ugyanazok az érzelmek kötnek hozzá, mint eddig. Nem tudok rajtuk változtatni. Képtelen vagyok rá. S bármennyire is el akarom felejteni őt, egyszerűen nem megy. Mintha egy láthatatlan lánc hozzá kötne, s nem engedi, hogy szabaduljak tőle.

Fura egy érzés, néha már elviselhetetlen. Akaratlanul is rá gondolok, a szívem pedig ezer darabra törik, ahogy eszembe jut az az éjszaka, amely teljesen megváltoztatta a kapcsolatunkat.

Rossz bele gondolni, hogy így ért véget: ennyire igazságtalanul és szomorúan. Bármennyire is fáj belegondolni, de bele kell törődnöm abba, miszerint itt a vég, Shawn-nak pedig esze ágában sincs megkeresni engem.

— Minden oké? — kérdezte hirtelen Zack, ezzel megszakítva gondolkodásomat.

— Persze — egy bólintással igazoltam hamis állításomat.

Gyakorlatilag teljesen szét voltam esve. A fejem zakatolt, a hasam görcsölt, arcomról pedig csorgott a víz.

Szerencsére hamar a lakásunkhoz értünk. Azonnal a fürdőbe vettem az irányt, szinte átvágtattam az utamba kerülő dolgokon, az ajtómat kicsaptam, aminek hála egy kép is leesett a falról. Úgysem volt szép kép, megérdemelte a halált.

Csúszva értem a vécécsészéhez, majd egy felismerhetetlen hang kíséretében kiadtam magamból a reggelimet. Fantasztikus érzés volt ebben a hónapban már hatodjára kiokádni a reggelit. De tényleg.

Lépteket hallottam a hátam mögül. Az ajtó kinyílt, Zack pedig karba tett kézzel megtámaszkodott az ajtófélfában.

— El kell mennünk egy orvoshoz — mondta ismét.

Folyamatosan ezzel jön.

— Semmi szükségem orvosra. Biztos csak gyomor rontás — nyögtem ki miután levegőhöz jutottam.

— Három hete gyomor rontás. Hagyjuk már, Ally! Öltözz és gyere! — parancsolt rám, majd kiment.

Szem forgatva álltam fel helyemről, majd a mosdó kagylóhoz értem és megtámaszkodtam benne. Mély levegőt vettem, majd a tükörbe néztem, s megpillantottam egy szörnyeteget. Az arcom nyúzott volt, a szemem alatt karikák húzódtak, a hajam az égnek állt.

Azonnal a fogkefe után nyúltam, s nyomtam rá egy kevés fehér trutyit. Miután fogat mostam, az arcomra spricceltem egy kevés vizet, ezzel felfrissítve magam. Az állapotom rémesről tűrhetőre változott, aminek kifejezetten örültem.

A szobámba vettem az irányt, s átvettem a blúzomat, ami a nemrég kiadott kajámtól bűzlött. Egy egyszerű, fehér, lenge felsőt vettem fel, farmeremet pedig egy háromnegyedes nadrágra cseréltem.

A hajamat hagytam, hogy a vállamra omoljon, ám egy tincset hátracsatoltam.

—Kész vagyok! — kiáltottam fel, amikor kiléptem a szobámból.

Egyenesen a konyhába mentem, ahol Zack épp a tűzhelynél ügyeskedett. Fantasztikusan főz, nem is értem, hogy miért nem vállalja magára ezt a szerepet. Inkább hagyja, hogy én szenvedjek a konyhában, ő pedig mindig a meccset nézi.

— Oké — mondta pár perc után.

A fazekat félre húzta, majd megtörölte kezét.

Elindultunk. Zack vezetett, így nagyon hamar odaértünk a kórházba. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, lassan mentünk fel az emeletre. Az ötödik emeletnél viszont megálltunk. De..

Ez a nőgyógyászat. Akkor meg minek...?

— Zack, miért jöttünk ide? — felvont szemöldökkel meredtem a fiúra, aki csak egy mosollyal válaszolt.

Mindig is bőbeszédű volt. De tényleg....

Leültünk a váróteremben lévő padra, s vártuk a sorunkat.

Fél óra elteltével pedig behívtak. Zack ment előre, én pedig utána.

— Miben segíthetek? — kérdezte a férfi.

— A húgomnak egy ideje hányingere van. A tesztekben viszont nem bízunk, így úgy gondoltuk, hogy egy orvost kérünk segítségül.

Döbbenten meredtem magam elé. Azt az egyetlen pici szó, amelyre a hangsúlyt fektette, olyan megvetéssel ejtette ki, mintha undorodna tőlem.

Nem is igazán figyeltem az orvosra, a hang mintha eltűnt volna, s csak a kép maradt. Csupán akkor jöttem rá, hogy mozdulnom kéne, amikor az orvos az ágy felé mutatott.

Oda léptem, ahova mutatta, levettem a pólómat, s ráfeküdtem az ágyra. Szemem teljesen összeszűkült, a szívem hevesen dobogott, a félelem pedig teljesen átvette a vezetést a testem felett.

Valamilyen hideg, ragadós anyagot kent a hasamra, majd egy műszerrel elkezdte masszírozni.

Így már minden megmagyarázódott.

Miért késik a menzeszem?

Miért van hányingerem?

Miért fordul fel a gyomrom minden büdösebb szagra?

Miért görcsöl a hasam?

A válasz egyszerű.

Shawn gyermeke pihen a szívem alatt.