a látszat néha csal |shawn mendes|befejezett|

>35<

Annyira bíztam benne.

Túlságosan is szerettem.

Mindenemet odaadtam volna neki.

De neki nem kellettem.

Letagadott. Engem is, és Daphney-t is.

Nem akarja, hogy az élete részese legyek.

Megértettem. Felfogtam.

De ezt a szemembe kellett volna mondja, és nem élő adásban egy riporternek.

De kezdjük az elején.

Reggel nyolc körül ébredtem, egyedül. Shawn már nem volt velem. Egy halk morgást követően felálltam a kényelmetlennek bizonyuló kanapéról, s kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Csupán csak ekkor vettem észre a kis cetlit az asztalomon.

Sajnálom. Szeretlek.

Tudtam, hogy Shawn írta. Az utóbbi szavát még megértem, hisz a tegnapi nap folyamán folyamatosan ezt suttogta nekem. Ám az első szava kissé megrémített. Mit sajnált? Mit követett el? Vagy én tettem olyat, ami miatt megbántódott? Valami rosszat tett? Ha igen, akkor mit?

- Mami - hallottam meg kislányom boldog hangját.

A nyakamba ugrott, átölelt.

- Hol van apa?

A szívem kihagyott egy ütemet. Apa. Azt mondta, hogy apa.

Ez most teljesen úgy hangzott, mintha Daphney épp most tanult volna beszélni... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy olyan ember, akinek azt mondja, hogy apa. Főleg nem azt, hogy az igazi apjára mondja mindezt.

Rámosolyogtam, s megsimogattam az arcát.

- Hamarosan itthon lesz, kicsim. És utána nem fog elmenni.

Daphney is mosolyogni kezdett, majd bement a szobájába.

A konyhába mentem, s készítettem magunknak reggelit. Miután mindketten ettünk, mindez után Daphney elfoglalta magát, én pedig hozzáláttam a süteményeknek.Túlságosan is nagy volt a csend. Daphney biztosan olvasott, így nem a tévét, hanem a konyhai rádiót nyomtam be. Épp egy olyan műsor ment, amelyekben interjúkat szoktak megosztani.

- És most hallgassák meg a most is történő Shawn Mendes sajtó tájékoztatóját. A huszonnyolc éves férfi körül minden felfordult, ugyanis az ünnepek alatt egy ismeretlen lánnyal mutatkozott. Informátoraink szerint a gyerek, aki a lánnyal van, a Shawn kislánya - mondta a bemondó.

Hangos zörgést követően egy riporter hangja ütötte meg a fülem.

- És mi a helyzet az ismeretlen lánnyal? Mi van közted és közte? Na és, a legfontosabb: megtudhatjuk az illető nevét?

- A lányról csak annyit, hogy a neve nem publikus. Na meg... ő csak egy barát. Semmi több.

Ekkor ütött elsőnek hasba. Szóval egy barát. Egy egyszerű, jelentéktelen barát, akit annyit hitegetett azzal, hogy szereti, hogy ő már elhitte. A szerencsétlen barát, aki reménytelenül beleszeretett - az életében már másodjára - abba a srácba, aki csak átverte őt. ISMÉT. A szerencsétlen barát, aki én vagyok.

- Ha csak egy barát, akkor miért csókoltad meg?

- Az... az csak egy egyszerű kirohanás volt. Tudják, hogy van ez: az ember néha elveszti a fejét, és olyat tesz, amit nem szeretne. És... hogy tisztázzam ezt a helyzetet egyszer, s mindenkorra: a látszat néha csal; nem minden az, aminek tűnik. A csók nem jelentett semmit. Remélem ezzel mindenki megelégedett.

Ekkor kapcsoltam el a rádiót. A szívem apró darabokra tört. Nem is. Milliókra. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a félelem és a fájdalom. Az ajkam remegni kezdett, a könnyeim potyogtak. Ismét összetörtem. Ismét átvert. Ismét játszott velem. Ismét. Ismét. ISMÉT.

Miért tette ezt velem? Mit ártottam én neki? Nem... nem értem én ezt. De nem is akarom. Felejteni akarok. Ki akarom zárni őt az életemből örökre.

Pakolni kezdtem. Elővettem a bőröndömet, s beledobáltam a fontosabb cuccaimat. Nem raktam sokat, épp csak pár napra, hisz hamarosan úgy is visszajövök, hogy mindent elpakoljak. Miután kész lettem, Daphney szobájába mentem.

- Pakolj - jelentettem ki, s az ágya mellé taszítottam a bőröndjét.

- Hová megyünk? - kérdezte meghökkenve.

- Nolan bácsiékhoz. Náluk töltjük a szilvesztert. Most már pakolj. Nemsokára indulunk.