Random- L&L folytatás

11.fejezet

 "Végül Így aludtunk el, vagyis szerettünk volna, de valaki kopogott az ajtón."

A kopogás nem maradt abba. Noellel összenéztünk, majd mindketten kimentünk a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam az ajtót. Egy negyvenes éveiben járó férfi állt előttem. Amikor észlelte, hogy kinyílt az ajtó, a torkát megköszörülve megszólalt:

- Elnézést a késői zavarásért, de muszáj tájékoztatnom önöket egy-két dologról. Kezdjük ott, hogy az Országos Meteorológiai Szolgálat helyi központjából jöttem. Tájékoztatnom kell önöket arról, hogy egy nagy vihar közeleg felénk, ami holnap reggelre érkezik meg előre várhatóan. Holnap egész nap tombolni fog, emiatt arra kérem önöket, hogy semmiféleképpen ne hagyják el a házat a holnapi nap folyamán. 

- Megkérdezhetem, hogy mennyire erős viharra számítsunk? - kérdezte Noel a férfitől.

- Természetesen. Elég erős széllökések várhatóak villámlással és dörgésekkel együtt, egész napos szakadó esővel. Emiatt ajánlom, hogy még ma este, ha lehetséges vigyék az autót a garázsba, mert tető nélkül hagyni elég veszélyes. 

- Rendben, köszönjük - bólintott Noel.

- Szívesen! Ó, és ha esetleg elmegy az áram, ne ijedjenek meg. az egész városban le fogjuk kapcsolni, hogy ne tudjon egy ház sem kigyulladni ha esetleg a villám belecsapna, emiatt arra is kérném önöket hogy amilyen gyorsan csak lehet, ami a konnektorba be van dugva, azt minél hamarabb húzzák ki. A telefonokat még most gyorsan töltsék, utána már ne.

- Köszönjük még egyszer - szólaltam meg most én.

- Ez a munkám. De most megyek, még egy ház van, aztán nekem is mennem kell haza. Viszont látásra, és jó éjszakát- intett a férfi.

- Viszlát - köszöntünk el mindketten.

Sokáig néztünk a férfi után (aki mellesleg elfelejtett bemutatkozni), majd mikor már végleg eltűnt a szemünk elő, sóhajtva Noelre néztem.

- Te menj, állj be a kocsival a garázsba, én pedig feldugom tölteni a telefonokat, és kihúzóm a konnektorból a többi dolgot. 

Noel csak bólintott, majd elindult a kocsijához én pedig vissza a házba. Mikor végeztünk mindennel, kihúztam a telefontöltőket is, majd kikapcsoltam mindkét telefont, hogy ne merüljenek le reggelig. Visszafeküdtünk az ágyba (ekkor már tényleg elég későre járt, majdnem hajnali egy óra volt), majd el aludtunk.

Reggel hatkor egy óriási dörgésre ébredtem, amitől annyira megijedtem, hogy közelebb húzódtam Noelhez, aki fáradtan ölelt magához szorosan. Próbáltunk vissza aludni, de a dörgések egyre hangosabbak lettek. Így mikor már elegünk lett, felkeltünk, és készülődni kezdtünk. Már sokkal jobban voltam, csak az orrom volt  bedugulva. Mondjuk, ahhoz már majdnem hozzá is szoktam. Én elmentem gyorsan letusolni, majd tevékenység hiányában kimentem a nappaliba Noelhez. Már nagyban tombolt a vihar, oda álltam az ablakhoz, és csak néztem ahogy szakad az eső. Egy jó ideig csak bámultam ki az ablakon, mikor két kezet éreztem a derekam körül. Noel az állát a vállamra támasztotta, én pedig neki döntöttem a fejemet a mellkasának, és így néztük a vihart. Egy idő után elléptünk az ablak elől, ekkor jutott eszembe, hogy még nem is reggeliztünk, úgyhogy gyorsan elindultam a konyhába, és összedobtam néhány pirítóst így reggelre. Visszaérve az asztalhoz letettem a tányérokat, majd szóltam Noelnek, hogy jöjjön. Leültem a székre, és nem sokkal később megérkezett Noel is, így reggelizni kezdtünk. 

Noel szemszöge:

Mindketten csendben gondolkoztunk reggeli közben. Francba ezzel az egész viharral, pont keresztbe tett a terveimnek. A költözés gondolata rengeteg még meg nem valósított ötletet ébresztett fel bennem, gyakorlatilag fel tudnám vázolni a ház kinézetét fejből. Mikor ezeken gondolkodtam, eszembe jutott valami. Valami olyan, aminek tudom, hogy Emma nagyon, de tényleg nagyon örülne. Mindenki, aki ismeri Emmát, tudja, hogy az olvasás majdnem a mindene. Én is úgy ismertem meg, hogy a gyönyörű tengerparton fürdés helyett is legtöbbször ezzel töltötte az idejét. Nemrégiben feladta a könyves blogját, és tudom, hogy ezt nem önszántából tette, egyszerűen mostanság annyi dolog történt, hogy szünetet (talán végtelent is) akart tartani. Gondoltam, valamivel feldobom kicsit. A jövőbeli lakásunk konkrétan háromszor nagyobb, mint az én lakásom, így rengeteg hely van benne, ezért azt terveztem, hogy készítek Emmának egy saját könyves részleget, már ki is van jelölve a helye, csak meg kéne valósítani. Ma akartam elmenni megvenni azt a pár dolgot az Ikeában, ami szükséges hozzá. Erre jött a vihar. Amíg ezen gondolkodtam, konkrétan észre se vettem, hogy rohadtul elkezdett fájni a fejem. 

- Minden rendben? - kérdezte Emma.

- Hát - néztem fel- Asszem én is beveszek egy Nurofent - közöltem, és elindultam a gyógyszeres szekrényhez. 

- Mi? - ért be - Mondtam, hogy elkapod - csóválta a fejét.

- Én meg mondtam, hogy előbb-utóbb úgyis bekövetkezik - vontam meg a vállam.

- Na jó - sóhajtott - Nézzünk valamit.

Már egy ideje ott porosodott a polcon a Mission Impossible első három része, és nem is tudom miért, de egyszer sem volt alkalmam megnézni semelyiket sem, úgyhogy úgy gondoltam, hogy berakom azt, és mivel 3 rész van meg, ezzel elleszünk majd egy darabig. Emmát valahogy rávettem erre, ő mást akart nézni, de végül csak el tudtam indítani.

- Szerintem akkor is jobb lett volna A Karib tenger kalózai - szólt sértődötten.

- Nemár, tetszeni fog - nyugtattam, és azért magamban hozzátettem, hogy remélem - Utána megnézzük azt is - ígértem meg.

Már a harmadik rész közepénél tarthattunk, amikor egy óriásit dörgött az ég, és elment az áram, így nem tudtuk befejezni a filmet.

- Basszus, ezt nem hiszem el, pedig befejeztem volna - csettintett Emma.

- Én mondtam - tártam szét a karom nevetve.

Felálltam, és gyorsan kihúztam a konnektorból a tévét, mertbár nem feltétlen szabadott volna visszadugnunk, azért reméltük, hogy el tudnánk foglalni magunkat tévé nézéssel. Így a biztonság kedvéért, na meg az áramszünet miatt is használhatatlanná tettem a legnagyobb szórakozásunkat mára.

- Na és most? - néztem körbe a lakásban.

- Most? - kérdezett vissza - Mi lenne, ha activity-znénk?

- A sötétben? - húztam össze a szemem.

- Nem, van elemes zseblámpánk.

- Tényleg? - lepődtem meg.

- Te itt laksz több éve - képedt el - És nem is tudsz róla? Ott van a konyhafiókban.

Felálltam, és elindultam a konyhába. Kutakodni kezdtem a fiókok között, de nem lett meg amit kerestem.

- Emma, melyikben? - kiabáltam át - Mert itt van vagy száz.

- Ahhjjj - sóhajtott - Megyek.

Másodpercekkel később meg is jelent mellettem, és kihúzott egy fiókot, majd belőle a zseblámpát. 

- Tessék - nyújtotta felém.

- De hát - néztem furán - Azt néztem először. Az előbb még nem volt ott!

Mosolyogva nézett, majd két kezét az arcomra helyezve így szólt:

- Drágám, te egyszerűen csak vak vagy - közölte.

Egy pillanatra ledermedtem. Jól hallottam? Igen, biztos vagyok benne...

Drágámnak szólított. Ami azért fura, mert még sosem szólított így. 

- Ez mi volt? - kérdeztem hirtelen, mire inkább otthagyott, és elsietett a hálószobába, én pedig utána siettem.

- Ezzel vége a 11. fejezetnek. Sajnáljuk, mert ez most tényleg nagyon sokáig tartott, de sajnos így év vége közeledtével a zárás és egyéb dolgok miatt nincs nagyon időnk írni, de megpróbáljuk behozni. Valamikor jövőhéten (nem biztos) lesz új rész. Addig is, jó olvasást! - a szerzők-