Random- L&L folytatás

22. fejezet

"- Üdv, hölgyek urak - nyitotta ki az ajtót az orvos - Diagnosztizáltuk a beteg ájulásának okát - mondta kimérten, majd újra beszédre nyitotta a száját, én pedig teljesen elfehéredtem..."

Éreztem, ahogy egy izzadságcsepp végigfolyik a homlokomon, pedig nem is volt olyan meleg. A tekintetem körbefuttattam a kórházi termek ajtaján, miközben próbáltam egyenletesen venni a levegőt.

Noel mellettem feszülten hallgatta az orvost, majd rám pillantott. Nem festhettem valami jól, mert a kezét azonnal a tenyerembe csúsztatta. Nem lesz semmi baj.

- A páciensnél stressz okozta ájulás következett be - ismertette a doktor. 

Stressz? El tudom képzelni, milyen lehet, amikor a pasid teljesen kikelve magából hirtelen el akarja pusztítani a világot. Ja, nem is kell, hiszen ott voltam.

Sehogy nem tudtam rájönni az igazi okára ennek a közelmúltbéli konfliktusnak. Igazából egész szépen el tudtuk volna rendezni, ha a végén nem esik mindenki egymás torkának. Ebből adódóan nem is vettük észre, hogy Tomi...

Nagyot nyeltem.

- Viszont attól tartok, hogy ez az ájulás nem véletlen eset volt - folytatta a doki, én pedig fájdalmasan sóhajtottam, megpróbálva visszatartani a kitörni készülő könnyeimet.  - Úgy tűnik, hogy esetleges szívproblémák lehetnek a háttérben. Minden komolyabb stressz okozhat efféle problémákat, úgyhogy nem szabad túl feszült helyzetbe hozni.

Valami eltört bennem itt. A könnyeim útnak indultak, nem is én irányítottam őket. Vajon volt, aki ezt tudta? Talán sejtette? Az ilyesmire azért vannak valamiféle jelek nem?

Oldalra fordultam, és Noel kitárt karjaiba zárt. Az arcom a mellkasába temettem, a könnyeim eláztatták a pulcsiját, de nem érdekelt. A barátom szívbeteg. A barátom, akit annyi éven át ismertem, szívbeteg.

- Ebből ki lehet gyógyulni....ugye? - kérdeztem remegő hanggal, kicsit elhúzódva Noeltől. A doki óvatosan bólintott.

- Lehetséges, igen. De ez nagyon sok időt vehet igénybe. És nagyon kell vigyázni, mert... Hát, nem tudhatjuk, jelenleg mennyire erős a szíve. Szükség van vizsgálatokra ahhoz, hogy ezt pontosabban megállapítsuk. 

- Beszélhetek vele? - hallottam Levi hangját. Idegesen nézett az ajtóra, és a dokira felváltva. Egy ideje már nem szólt semmit. Próbálta felemészteni a szituációt, gondolom. Bármennyire is nehezteltem rá ebben a pillanatban, azért ez neki sem lehetett könnyű.

- Jobb, ha most kicsit békén hagyjuk - ingatta a fejét a doki - Még erre a hétre biztosan bent tartjuk megfigyeléshez... - nyúlt a zsebébe a doki, és a telefonjáról leolvasta a dátumot - Amennyiben több vizsgálatra lesz szükség, talán több napig is. Valakinek viszont itt kell maradnia.

Levi olyan gyorsan felrakta a kezét, hogy még gondolkodni se tudtam. 

- Szívesen vállalkozom - mondta - Már, ha nem szeretnél maradni - pillantott rám hirtelen. Annyira meglepődtem, hogy a szavak sehogy sem jöttek ki a torkomon. Most tényleg kikérte a véleményem? Ez az a Levi akit semmi nem érdekel? Aki a hálószobában akart aludni amíg nálunk vendégeskedtek? Aki 2 órája még Noelt püfölte..?

- Öhm.. - köszörültem meg a torkom - Nyugodtan maradj - nyögtem ki végül nagy nehezen.

- Biztos? - ráncolta a homlokát Noel - Tudod, hogy bent maradok veled, ha kell - nézett a szemembe.

- Talán jobb, ha most Levi marad. Nem kezelem jól a stressz helyzeteket, nem akarom megijeszteni - csóváltam a fejem, majd Levire pillantottam - De értesíts mindenről, azonnal, kérlek - tettem hozzá, mire egyetértőn bólintott.