Random- L&L folytatás

21. fejezet

"A következő pillantban pedig hallottunk egy nagy puffanást. A hang irányába néztem. Tomi..."

A tüdőmből mintha kiszívták volna a levegőt. Mi történik itt? Levi elkerekedett szemekkel nézett a puffanás irányába, amikor én is odakaptam a fejem és megláttam...

Megláttam Tomit, a földön fekve. 

- Ne, nee - leheltem a szavakat alig hallhatóan.  

Azonnal elindultam hozzá, de mintha a lábaim nem is működtek volna. Majdhogynem összeestem, a végtagjaim remegtek. Noel elkapott, és szinte ő tartotta a teljes testemet. Mostmár én is ájulás közeli állapotban voltam. Kétségtelen, nem tudom kezelni a stresszhelyzeteket..

Leguggoltam, és két kezembe vettem Tomi az arcát. Elájult. Az étkező közepén. Ez nem lehet a valóság.

- Úristen.. - guggolt le Noel is kétségbeesetten, és a mellkasára tette a kezét - Lélegzik - nézett a szemembe, és én csak bólogatni tudtam, miközben egyre gyűltek a könnyek a szememben.

Egyszerre néztünk Levi irányába. Meg se mozdult. Teljes sokkban volt.

- Mit állsz ott, hívd már a mentőt! - akadtam ki azonnal - A barátodról van szó! 

De Levi teljesen lebénult. Noel felpattant, és felfutott az emeletre a telefonjáért, majd a telefonbeszélgetésnek a végét mi is hallhattuk Levivel, amint lejött a lépcsőn.

- Köszönöm. Itt várunk, kérem, siessenek.

10 perccel később leparkolt egy mentőautó a házunk előtt. Olyan szinten vert a szívem, hogy kishíján én is elájultam. Na de mi van, ha valami súlyos dologról van szó? És nem is vettem észre... Gombóc nőtt a torkomban.

- Gyere - suttogta Noel a vállamra téve kezét, mire felnéztem - El fogják vinni, nem lesz semmi baj - próbált megnyugtatni, és bár tényleg nagyon aranyos, hogy segíteni akart, tudtam, hogy amíg nem tudom meg mi történt, nem fogok lenyugodni.

Az autóból egy negyvenes évei felé járó nő szállt ki, és még két másik fickó. Gyorsan körbenéztek, majd felénk fordultak.

- A kollégáim segítenek felhozni őt a kocsi hátuljába - tájékoztatott minket a nő - Esetleg tapasztaltak bármilyen változást mióta telefonáltak?

- Nem, semmit - válaszolt helyettem Noel, mert valahogy még mindig nem jöttek ki értelmes szavak és mondatok a számon.

- Rendben. És ki jön el a beteggel? - kérdezte - Valaki mellette kell legyen.

- Én... - kezdtem, de félbeszakítottak.

- Majd én - hallottam Levi hangját a hátam mögül - Ezt most én intézem.

- Még mit nem - háborodott fel Noel - Menjen inkább Emma, az lesz a legjobb - pillantott rám, mire egy halvány mosoly átfutott az arcomon. Ő megérti.

- Nem lehet - kötözködött Levi - Én megyek - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. 

- Na jó, ez így nem járja - rántottam vissza őt a karjánál fogva idegesen - Az előbb még az érdekelt jobban, hogy a szart is kiverd a pasimból - folytattam egy még számomra is ismeretlen, vékony és gyenge hangon.

- Hogy micsoda? - nézett furán a mentős, és le sem vette a szemét Leviről.

- Semmi! - válaszoltuk egyszerre mindhárman.

- És most még te vagy az aki minden áron mégiscsak azzal akar menni, akivel nem is foglalkozott!? - emeltem fel a hangom felháborodva, mire Levi felém mozdult, de aztán, mint aki meggondolta magát, inkább visszahúzódott.