Random- L&L folytatás

12. fejezet

- Ez mi volt? - kérdeztem hirtelen, mire inkább otthagyott, és elsietett a hálószobába, én pedig utána siettem.

- Emma, várj már - kiabáltam utána, de még mindig csak ment, és ment, meg sem ált a fürdőszobáig.

- Emma! 

 Becsapta az ajtót. Szuper.

Emma szemszöge:

Jesszus... ez biztos nem történt meg, ugye?  Ó, dehogynem. Ez a színtiszta valóság. Hogy lehetek ilyen hülye? Komolyan, hiszen még sosem becéztük egymást, tényleg soha. De nem ez az egyetlen a kimondatlanul is "tiltott" szavak listáján közöttünk. Korábban még sohasem (ami 3 év alatt azért elég durva tud lenni) mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. De ez nem azt jelenti, hogy nincs így. Csak olyan, mintha nem is kéne kimondani ezt ahhoz, hogy tudjuk, de... néha azért jól esne. Mondani is, és hallani is. 

Eltértem a tárgytól. Tényleg, mi ütött belém? Egyszerűen csak annyira ott volt már egy ideje a nyelvem hegyén, és puff, most kimondtam. Nem tudom mi lehet most Noel fejében, de nem is biztos, hogy akarom tudni.

Nem nyálas ez? Nem, az nem lehet, hiszen a világ fele becézi egymást, még a barátok is néha. Akkor... miért jött ez ki ilyen furán?

Ahogy becsaptam az ajtót, sietve a zár után nyúltam, és bezártam az ajtót, hogy ne juthasson be. 

Noel szemszöge:

Nemár. Azért ennél reagálhattam volna emberibb módon. Akkor talán most nem kéne valahogy kirángatnom a bolond barátnőmet a fürdőszobából. Mikor a fürdőszoba elé értem, azonnal lenyomtam a kilincset, de az nem nyílt ki. Hm. Bezárta.

- Emma, kérlek! - kopogtam, majd egy hirtelen ötlettől fogva újra megszólaltam, kicsit halkabban - Ha elmondok neked valamit, akkor kijössz?

- Attól függ, hogy mit - hallottam meg tompán a hangját.

- Oké, elmondom. Emlékszel, mikor elmentünk Tomihoz, hogy megbeszéld a dolgokat? Akkor ugye én elmentem, a kocsiban ültem mikor valaki hívott, én azt hittem te vagy, és mikor felvettem a telefont... - sóhajtottam - Úgy szóltam bele, hogy Szia, kicsim! . De mint végül kiderült, a hülye haverjaim hívtak, akik ezzel szivatnak azóta, én pedig azóta nem tudom, hogy miért, és hogyan jött ez a név - fejeztem be a mesélést. Visszafolytott lélegzettel hajoltam közelebb a fülemmel az ajtóhoz, de nem hallottam mi a reakciója, mert sajnos eléggé hangszigetelt a szoba. 

- Úgyhogy ne érezd magad rosszul, oké? - dőltem kissé neki az ajtónak - Engem egyáltalán nem zavar a dolog. Csak furán jött ki.

Hirtelen kattant a zár, mire arrébb mentem, hogy ki tudjon jönni. Egy szemét törölgető, fulladozva röhögő lány jött ki rajta. Amint meglátott, oda jött hozzám, karjait a derekam köré fonta, és szoros ölelésbe vont (még akkor is rohadtul röhögött).

- Nahhaa joh azhh enyémhh csakhhh - mondta folyamatosan röhögve, majd megállt egy pillanatra, és feltette a mutatóujját jelezve, hogy mindjárt, várjak kicsit, majd újra rám nézett -Huhh várj, mostmár jobb. Szóval az enyém csak 10/5-ös kínosságú volt, de a tiéd akár egy erős 10/8 -ast is megér.

Röhögve belepusziltam a hajába.

- Akkor megyünk játszani?

- Igen... - engedett el kissé - Kicsim - fejezte be a mondatot, majd komisz félmosolyra húzva a száját elindult az asztalhoz. Mosolyogva néztem utána, miközben a fejemet csóváltam.

Egek, ez a lány. Mi ez, ha nem szerelem?

Néha olyan szívesen húznám a derekánál fogva magamhoz, és súgnám a fülébe, hogy mennyire is szeretem. A nap bármelyik pontján. Csakis azért, hogy ennél is jobban megbizonyosodjon róla, és soha el ne felejtse. Én tényleg szívesen megtenném, de... Mint ez a mai, az is biztosan csak kínos lenne, ezért nem merek kezdeményezni. 

Nem akarom elrontani ezt, ami közöttünk van. Nem akarom elveszíteni. Félek, hogy ezzel talán elijeszteném, vagy mit tudom én. Fogalmam sincs róla, milyen lehet ez a dolog egy lány fejében. Vajon ő is gondol erre? Vajon ő is annyira szeretné ezt mondogatni, mint ahogy én akarom? Remélem, de egyenlőre tényleg nem tudom, hogy hogy, mikor, és melyikőnknek lesz bátorsága ehhez.

Sóhajtva indultam én is meg a konyhába utána. Akkor, játékra fel.

Egészen belefeledkeztünk a játékba, és észre se vettem, hogy máris eltelt egy óra, amikor újra meghallottuk a csengőt. Kérdőn Emma felé fordultam, aki ugyanúgy teljesen tanácstalan volt, hogy mégis ki keres minket késő este, egy vihar közepén. Felpattanva a székről sietve elindultunk az ajtó irányába, merthát bárki is van itt, nem túl biztonságos egy viharos estén kint álldogálni. Az ajtót kitárva azonban eléggé meg lepődtem, mert nem akárki, pontosabban fogalmazva akárkik álltak ott.

Tomi és Levi tárult szemünk elé. Mindketten levegő után kapkodva néztek ránk, és nagyon feszültnek tűntek. Azonnal beinvitáltuk őket a házba.

- Mit kerestek itt ilyenkor? - vágott bele a közepébe Emma.

- Nem fogjátok elhinni... - dörzsölte meg az arcát Tomi - Egy villám... Egyenesen a lakásba csapódott. Szerencse, hogy éppen nem voltunk bent.

- Nee - kerekedett el Emma szeme - Mekkora kárt okozott? - nézett rájuk idegesen. Így is, hogy már nem is igazán az ő otthona, tudom, hogy mennyire szeretett ott lakni. Sokat jelent neki az a hely.

- Éppen akkorát, hogy ki kell költöznünk legalább 2 hónapig - szólalt meg Levi gondterhelten.

Annyi gondolat cikázott a fejemben, hogy alig bírtam el velük. Akárhogy néztem, ez azt jelentette, hogy vagy átcuccolnak az egyikük szüleihez, vagy hozzánk. 

- Figyeljetek - sóhajtotta Tomi - Tényleg nagyon sajnáljuk, de a szüleinkkel egyszerűen sehogy nem tudtuk ezt intézni - magyarázta Tomi. Helyben vagyunk - Szóval muszáj megkérdeznem, itt maradhatnánk egy darabig? Csak addig, amíg kész nincs a lakás.

Ahogy Tomi ezeket a mondatokat kimondta, úgy láttam fokozatosan megjelenni Emma szemében a kétségbeesést.

- Öhmm... Egy pillanat és visszajövünk - szóltam, majd Emmát magammal rángattam a konyhába.

- Én ezt nem akarom - suttogta - Örülök Tominak, meg minden, de nem bírom ezt a Levit.

- Beszéljük meg - néztem a szemébe én is, miközben iszonyatosan arra fókuszáltam, hogyan is tudnánk ezt úgy megoldani, hogy mindenkinek jó legyen.

- Rengeteg hetet csúsztunk a beígért résszel, de sajnos mostanság elég sok dolgunk volt, és ihlet se igazán jött. Köszönjük mindenkitől a megértést, és ígérem, hamarosan érkezünk is a 13. fejezettel. Jó olvasást nektek! - a szerzők -