Ezernyi csillag ragyogott az égen, a Hold volt az, ami vigyázta békéjüket. Csend honolt a világban. Mindenkit otthon várta a meleg lakás, a feldíszített fa, a család. Eljött az éjszaka, ami ezer misztériummal bírt. Emberek millió tekintettek várakozva az égre, kigyullad-e a csillag, ami a Megváltóhoz vezet. Hirtelen támadt nevetés a csöndben, lábak alatt roppant meg a nem régen hullott, friss hó. Két alak szaladt vidáman a domb felé, amin meg -megcsillant az éjszaka sápatag fénye. Szánkót húzott maga után a két árny, hangjuk piciny harangként csendült a fák között.
- Együtt! - rikkantotta az alacsonyabb fiú, mire a másik elkezdett felkaptatni a hófehérbe öltözött domboldalon. Mikor felért, visszafordult, kezét nyújtotta a ziháló alak felé. Ujjak fonódtak az övéibe, vitustáncot ébresztve lelkében. Mosolyognia kellett, nem bírt másképp reagálni, ha csak meglátta a másikat.
- Te vagy én üljek előre? - kérdezte szapora légvételekkel a csillogó, sötét szemű fiú.
- Te! - jött azonnal a válasz. A másik nem tétlenkedett, azonnal a szánkó elejére ült. Barátja mögé huppant, és átölelte. Annyira szorosan bújt hozzá, amennyire csak tudott. Az édes fahéjillat orrán keresztül szétáradt testében. Békességet, melegséget, szeretetet érzett, mindazt, ami évek óta elkerülte szülőházát.
- Indulunk! - fordult hátra a magasabbik, majd lábával megindította a szánkót. A csípős hideg azonnal arcukba mart, de nem számított, mert egymáshoz simulhattak. A melegség, ami átjárta őket, olyan boldogságot nyitott lelkükben, ahol nem éreztek már egyebet, mint egymást. Ahogy a domb aljához értek, a szánkó megingott. Próbáltak egyensúlyozni, de képtelenek voltak a szánkón maradni. Eldőltek, de csak nevettek, nem volt erre más tanújuk, csak az ég tetején ragyogó Hold, és a csillagok.
- Elkaptalak! - ölelte a társát a szánkóvezető. Ahogy a másik hozzásimult, olthatatlan vágyat érzett arra, hogy megcsókolja. Szaporán lélegzett, de erőt vett magán, tarkójára csúsztatta kezét, és a szájára húzta a másikat. Lágyan csókolta, bár többre vágyott. Ő akart lenni a hóförgeteg, egy hideg éjjelen. El akarta ragadni, csak magáénak tudni örökké.
- Nem tudok mást adni - suttogta a szájára.
- Nem is kell, veled a mindent kaptam idén Karácsonyra.
Újra csókolták egymást a hideg hóban feküdve, azon az éjjelen, mikor a csodák valóra válhatnak, ha hiszel bennük.
