Just a Christmas 🔞BL

20.Karácsonyi Csodaút

1.

Jace álmosan kanalazta magába a müzlijét, miközben a kanapén elnyúlva a tévét bámulta. Valami reggeli műsor ment benne, amiben a két jól fésült, csupa mosoly bemondó – egyik Ken babára, a másik Barbie babára hajazott erősen – a karácsony ünnepének jó és rossz oldalát tette mérlegre. Jace ásított egyet, és szomorúan gondolt arra, hogy idén nem fogja tudni megúszni a nagy családi ünnepet. Úgy érezte, a jó szerencse, ami az egyetemi éveit végig kísérte, a felnőtt létben elpártolt mellőle. Hol vannak már a megcsúszott vizsgák, a svájci síkiruccanás, a hirtelen lecsapó vad hóvihar miatti útlezárások?

A jobbnál jobb kifogások sora megszakadt, amikor idén dolgozni kezdett, a világ leghumánusabb játékszoftverfejlesztő cégénél, akik december húsztól január második hetéig minden alkalmazottjukat szabadságra küldték. Az majdnem három hét. A családjával. Egy kisvárosban, Starway-ben, amit minimum két nap kocsival elérni New Yorkból. Ráadásul egy olyan személlyel készült megtenni ezt az utat, akivel nagyon, de nagyon nem akart találkozni. Valaki odafönt utálta Jace-t. Ő pedig utálta a karácsonyt.

A Sors, mintha csak igazolni akarta volna mindezt, csengettek. A kanalat a szájához emelő keze megállt a mozdulatsor közben.

— Már ennyi lenne az idő? – dünnyögte, mire Ken baba ezerwattos mosolyt villantott rá a képernyőről.

— Öt perc múlva tíz. Egy rövid reklám után meghallgatjuk Daisy időjárásjelentését, majd...

Ismét csengettek.

Jace ülőhelyzetbe tornázta magát és letette a tálka müzlit a kis dohányzóasztalra. Egy röpke pillanatra tényleg megfordult a fejében, hogy ha nem nyit ajtót, akkor a látogatója szó nélkül távozik. De ez tényleg csak egy pár másodperces kósza gondolat volt. Egy hiú ábránd, ami a valóságban jól tudta, hogy nem fog megtörténi. Azért még a harmadik csengetés után is várt. Végül a negyediket követően megmozdult.

Vagy magától cselekszik, vagy lesz egy kellemetlen telefon beszélgetése az apjával, ami után minden csak még kínosabb lesz.

Inkább az első opciót választotta. Az mégis csak drámaibb ha az ember saját akaratából ugrik fejest egy szakadékba.

Az ajtó előtt megmozgatta a nyakát, hogy valamelyest ellazítsa begörcsölt vállizmait, vett egy mély levegőt, majd egy mozdulattal kitárta az ajtót.

A küszöbön álló fiatal férfi jobb kezét a csengő gombján tartva állt, a bal kezében pedig – no  lám – ott volt a mobiltelefonja.

— Visszavonom, nem kell. Épp most nyitott ajtót – magyarázta a készülékbe, miközben fekete szemét le nem vette Jace-ről. Jace érezte, hogy feláll a  tarkóján a szőr a másik ritmikus mély baritonját hallva. -  Igen, itt van előttem. Nem, nem kell. Szerintem innentől már megoldom. Köszi. Igen, szólok, ha már elindultunk. Puszilok mindenkit. – Kinyomta a hívást, és szélesen Jace-re mosolygott.

— Hola Tökmag!

Jace  gyomra görcsbe rándult.

— Mateo – bólintott, mire a másiknak alig láthatóan, de egy kicsit lentebb konyult a szája sarka. Aztán rájuk szakadt a jól ismert kínos csend, amiről gyerekként egyikük sem hitte volna el soha, hogy annyira jellemző lesz majd a felnőtt kapcsolatukra.

Jace szerette volna, ha tud bármi okosat mondani. Igazán. De Mateo jelenlétében képtelen volt erre. Inkább a bölcs hallgatást választotta, minthogy aztán olyat mondjon, amit később megbán. Volt már rá példa.

Természetesen Mateo ezúttal is hamar megunta ezt a Csend király játékot.

— Gondolom, nem pizsamában akarsz jönni. Megvárom, amíg átöltözöl. Beengedsz vagy nem? – kérdezte, mire Jace jól nevelten arrébb húzódott.