Just a Christmas 🔞BL

14.KARÁCSONYI BAJNOKSÁG

Minden erőmmel és kitartásommal addig edzettem, amíg végül a padlóra nem hullottam kimerültségemben. Szaporán vettem a levegőt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogyan a tornaterem mennyezetét bámultam. Úgy éreztem, hogy nem voltam elég jó ma, ez pedig kibaszott nagy luxusnak számított, mivel holnap lesz a bajnoki döntőnk Daegu ellen, és ha beledöglök is, de meg kell nyernünk. Ez az utolsó évem a gimibe, és a csapat számít rám a kapitányukként.
Arról nem is beszélve, hogy szeretném megtörni azt a rohadt átkot, ami kezdetek óta a fejünkön van.
Minden évben eljutunk a döntőig, általában veretlenséggel megkoronázva, viszont az utolsó meccsen mindig kikapunk. Mégis ami az egészben a legidegesítőbb, hogy mindig Daegu ellen történik mindez.

Kim Kibaszott Taehyung meg a hülye csapata, rohadtul elegünk volt már belőlük. Ennek ellenére nevetséges módon a történetünk hasonló volt; egy idősek voltunk és mindketten csapatkapitányok kezdetektől fogva ugyanazokkal a csapattársakkal.
Úgy is mondhatnánk, hogy igazi riválisok voltunk, viszont ami a leginkább baszta a csőrömet az az, hogy mindig ők nyertek.
Nem tudom, hogy csinálták, teljesen mindegy volt, hogy mennyire voltunk a toppon, hogy kik voltak a csapatba, hogy náluk kik voltak a csapattagok, mindig nyertek. Az edző persze igyekezett, nem hibáztatott minket, tudta nagyon jól, hogy a belünket is kidolgoztuk, és a szart is megettük volna szárazon, ha ez nyerésre juttatta volna a csapatot, de mindhiába.
Mint mondtam, ez valami rohadt átok.

- Gyere, Yoongi. - Lépett felém legjobb barátom és csapattársam, Namjoon a kezét nyújtva. - Mára ennyi, tartogassuk az erőnket holnapra.

Bólintottam, majd két kézzel beletúrtam tarkómig érő fekete hajamban, végül elfogadva Nam kezét, felkeltem hogy zuhanyozni mehessek. Lekaptam magamról kék mezemet, aminek hátán vezetéknevem szerepelt nagy betűkkel, míg elől a mezszámom, ami a hetes volt, illetve egy nagy Samsung felirat, mivel a Szöuli Samsung Thunders csapat tagja voltam. Imádtam a csapatot, bármit megadtam volna értük, de olyan hülyén hangzott, hogy mi voltunk a villámok, komolyan!

A másik dolog, ami komolyan felbosszantott, hogy az idei döntőt Karácsony előtt egy napra tették. Eredetileg nem így lett volna, de akkora bundabotrány robbant ki tavasszal a Koreai Kosárlabda Szövetségnél, hogy minden teljesen elhúzódott.
Először is júliusig torlódtak a dolgok, de mivel nyáron nem tartunk meccseket, mert olyankor minden is szünetel, ezért áttették őszre. Ezután még a bíróság talált valami problémát, illetve úgy nézett ki, hogy több bíró is adott el meccseket, így ez az egész tovább húzódott, egészen december közepéig. Persze itt is voltak viták, hogy akkor már inkább tegyük át az Újévre, de azt hiszem mindenkinek elege lett ebből az egész hercehurcából, így egyöntetűen azt mondtuk, hogy most vagy soha!

Hazafelé fázósan húztam magamon össze a kabátot, már jócskán repkedtek a mínuszok, és a havazás sem állt el hetek óta. Egy egyszerű kis kertes házban éltem, semmi komoly nem volt, bár az ablakban most ott lógtak a karácsonyi fényfüzérek, amit anyával együtt tettünk fel december elején. A szüleim nem voltak jómódúak, de mindenünk meg volt, ami kellett, és én egyedüli gyermekként sosem szenvedtem hiányt semmiben. Mindemellett rendkívül támogatóak voltak, bármiről is volt szó, csak éppen azzal nem hagytak békén, hogy mégis mikor viszek már haza egy tisztességes lányt. Ez valami mumus volt egyébként nálam, mivel hogy egyáltalán nem érdekeltek a csajok. Persze megnéztem párat magamnak, meg elismertem, hogy egy-kettőnek formás mellei vagy rohadt jó segge volt, és nem voltam már szűz sem, elvégre a kosárlabda csapatkapitányaként elég nagy népszerűségnek örvendhettem, mégsem fogott meg soha senki. Arra jó volt, hogy kiéljem a vágyaimat rajtuk, de el nem tudtam volna képzelni egyikkel sem bármi komolyat.

- Milyen napod volt, szívem? - Lépett elém anyukám, ahogy az előszobába belépve levettem a cipőmet, majd a dzsekimet a fogasra akasztottam. Finoman átölelt, és egy lágy anyai csókot hintett az arcomra, mire ugyanilyen gyengédséggel simítottam a vállára. Imádtam a családomat, és kibaszott szerencsésnek mondhattam magamat, hogy ők vannak nekem.