Ki lennél te? || Ekhoe x Pogány Induló FF||

23. Undorító dolog

                                              |23|

Ahogy haza értünk a szülinapról, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Azt érzem hogy nem kellett volna őket újra közel engedni magamhoz, de valahol mégis. Hiányoztak. Újra feltörtek bennem a jó és rossz emlékek egyaránt. Andris, aki egy korty alkoholt nem ivott, arra hivatkozva hogy tudja holnap hova kell jönni értünk, hazáig jött mögöttünk autóval. Az új címemet senki sem tudta, eddig a pillanatig. Bár már ezt is bánom, teljesen jó volt az így, hogy senki nem tudta hogy hol lakunk. A telefonom újra csörögni kezdett, hajnali egy órakor. Anya. Nagyon nem akartam felvenni, de újra nem én győztem.
- Anya - szóltam bele a telefonba.
- Kislányom - a hangja szomorú volt.
- Mit szeretnél? - kimért voltam, nem volt hozzá kedvem, belefolyni felesleges beszélgetésekbe.
- Semmit nem tudok rólad kislányom, mit szeretnék szerinted? - váltott erőszakosabb hangnemre.
- Jól vagyunk, minden rendben - feleltem.
- Apádtól kell megtudjam hogy született egy kislány unokám hogy gondoltad ezt? - kért számon, elég kevés sikerrel. Azt várja hogy kérjek bocsánatot?
- Igen, született - szűkszavúan válaszoltam neki.
- Ennyire nem tartasz már igényt anyádra? - nevetett.
- Mit vársz, de most komolyan? - csattantam fel.
- Kolent el akartad tőlem venni egy életre, szerinted ez rendben volt?
- Milyen életet éltél, Nelli? Szerinted Kolennek lett volna helye? Ne nevetess kérlek - vágta a fejemhez újra azt, amit már jó párszor. A fejemet ráztam, csak tudnám miért vettem fel neki a telefont. Édes istenem.
- Én erre nem vagyok kíváncsi, ha ezért kerestél meg, kár volt anya - teljesen érdektelenül mondtam ki a szavakat, annyira nem érdekel amit mond.
- Nem ezért kerestelek meg, hanem azért, mert szeretném ha Danival újra felvennéd kapcsolatot - jelentette ki.
- Mi van? - nevettem el magam. Ez teljesen hülye, úristen.
- Jól hallottad, két gyereked van Nelli, anyagilag le vagy égve ebben biztos vagyok, Dani mellett jó életed lenne, rengeteg pénzt keres, nem szenvednétek hiányt semmiben sem - csak mondta, és mondta. A fejem majd szét robbant a dühtől. Tudtam mindig, mert anyám sosem nézett engem semmibe sem, egész életemben azt hangoztatta hogy semmire nem fogom vinni az életben, és semmihez sem értek. Természetesen így hogy két gyermekes anyuka lettem, nyílván nem boldogulok, és a küszöböt rágjuk.
- Te nem vagy normális, de komolyan - dühös voltam, ami hallatszott a hangomon is.
- Nelli - kezdte de félbe szakítottam.
- Te műved volt végig? - kérdeztem tőle. pontosan tudta hogy mire gondolok, és kikre. Pár percig csend volt a vonal a végén.
- Nelli, értsd meg hogy én jót akarok neked, és azt szeretném hogy mindenetek meg legyen - suttogta. - Marciék nem hozzád valóak, nézz már rájuk könyörgöm - nevetett.
- Az összes egy lepukkant, szerencsétlen kisgyerek, Nelli.
- Te képes voltál velem ilyen szinten kibaszni, és mindenkit az ujjaid köré csavarni, csak hogy a te akaratod érvényesüljön, anya? - szemeimbe könnyek gyűltek, egyszerűen nem akartam elhinni hogy erre képes a saját anyám.
- Nelli, azt gondolod hogy annyira kérlelni kellett őket, vagy hogy fegyvert kellett tartsak a fejükhöz? Egyáltalán nem. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, csak meg kell keresni.  Történetesen a Marcikádnak a karrierje, ahogy Andrisnak is. És Dia? Diának a nyakába lévő tíz milliós hitel, amit miután kifizettem neki, persze hogy azt csinálta amit én mondok. De tudod, nem is ez volt a legborzasztóbb, hiába gondolod ezt - folytatta.
- Ennél mi borzasztóbbat tehettél volna még? - kérdeztem, de legszívesebben rá nyomtam volna a telefont, vagy át húztam volna rajta.
- Az a legborzasztóbb, hogy te ezekből semmit nem érzékeltél, és vakon fogadtad újra őket az életedben, Nelli.
- Megfenyegetted őket, te miről beszélsz? - kiabáltam a telefonba.
- Nem fenyegettem, én felajánlottam egy lehetőséget, amire igent mondtak Nelli - hangja nyugodt volt.
- Ezt nem hallgatom tovább, fejezd be - a könnyek patakokban folytak le az arcomon, a telefont rá nyomtam.
Remegtem a dühtől, egyszerűen gondolkodni nem tudtam. Fogalmam sincs miért vettem fel neki a telefont, azt meg végképp nem tudom hogy miért hallgattam végig a mondandóját. Legbelül úgy érzem hogy nem hazudott nekem, és teljesen őszintén kitálalt, de nem akarom elhinni róluk ezt, ez nem igaz, ilyen nincs komolyan. Felajánlottak nekik egy lehetőséget hogy kicsivel is jobb legyen az életük, vagy éppenséggel ki legyenek húzva a szarból, és egy olyan embert áldoznak be, aki a "családot" jelenti számukra. Változtat ez már bármin? Semmin. Megtörtént, azt mondták sajnálják. És mi a garancia arra hogy újra jön egy lehetőség, és megint én leszek az elszenvedője? Persze, egyértelmű hogy én leszek, és a gyerekeim. Nem tudom hogy hihetek-e anyám szavainak, és a barátaim szavainak. Hogyan hihetnék bárkinek, ha saját magamat is szembe köpöm, és szembe megyek az elveimmel? Plusz Dani. Hogy a faszomba jön ő ide? Danival évekkel ezelőtt belecsúsztunk pár dologba, kipróbáltunk együtt dolgokat, és így ennyi. Plusz, múltkor közölte velem hogy jól nézek ki, és megbaszna. Igazi, őszinte szerelem alapja, nem? Hagyjuk már. Kezdem azt is megbánni hogy Pestre költöztem. Ha nem költözöm fel Pestre, nem találkozom Marcival, se Andrissal, se Kittivel, Ercsével, Kisével, Gyurissal, senkivel sem. Egyes egyedül Lorát nem bánom, de minden mást, és mindenki mást igen. Ez nem hiányzott az életemben, el lettem volna enélkül is nagyon, a kibaszott drámák nélkül. Talán el kellene hagynom a várost egy szó nélkül, ahogyan már pár hónapja megálmodom.