𝐂𝐨𝐦𝐩𝐥𝐞𝐭𝐞 | ʲⁱᵏᵒᵒᵏ

7.

Másnap reggel volt, és azt mondani, hogy Jimin ideges volt, még enyhe kifejezés, miről akart Jungkook beszélni?Mi köze volt hozzá? És mi a faszért egyezett bele, hogy találkozzon vele?

Ez az egész olyan volt, mint egy rémálom, de bizonyos szempontból mégis... egy jó álom? Még abban sem volt pontosan biztos, hogy miért érezte így, de tudta, hogy legalább tartozik Jungkooknak ennyivel, miután ennyi mindent eltitkolt előle.

Halkan kisétált az ajtón, becsukva azt maga mögött, Jin már néhány perccel korábban megérkezett kimerült arccal. Jin elmondta Namjoon-nak a helyzetet, és persze a dolgok jól alakultak.

Jimin hamarosan megérkezett a parkba gyönyörködve a körülötte lévő gyönyörű tájban. Már május volt, de szerencsére az időjárás nem volt túl meleg, minden nap kellemes, mérsékelt hőmérsékletű volt. A mai nap különösen szép volt, amiben egy enyhe szellő is volt, ami időnként elhaladt.

Odanézett az előtte lévő padra, észrevéve, hogy Jungkook már ül, és szintén csodálja a gyönyörű napot. A szemei csukva voltak, és az ajkai kissé szétnyíltak, ahogy a szellő végigsimított sötét fürtjein.

Jimin lassan kifújta a levegőt, próbálta megnyugtatni a maradék idegeit, azt akarta, hogy ez a beszélgetés - bármi is legyen az - a lehető legérettebb legyen.

Odasuhant a padhoz, lassan leült Jungkook mellé.

Mindketten csendben ültek ott néhány másodpercig, mielőtt Jungkook megszólalt volna.

„Figyelj, nem akarlak megijeszteni, oké, de meg tudnál hallgatni mindent, amit mondani akarok?” Jungkook felhördült, és igyekezett a lehető legmegnyugtatóbbá tenni a hangját.

„Oké...” Jimin suttogta, bár Jungkook hangja kedves volt, a szavak nem voltak túl megnyugtatóak.

„Azon a napon a Convenience boltban, én uh nagyon aggódtam érted... amikor hátra mentél követtelek egy kicsit, csak nagyon aggódtam, de rajtakaptalak telefonon a fiaddal gondolom... figyelj utálom ezt kérdezni... d- de ő az enyém?”

Jimin dermedten ült, a légzése nem szaporodott, a zsibbadás nem lett hatalmasabb, nem kezdett el sírni, egyszerűen csak nem tudott megmozdulni.

„Jimin kérlek mondd meg...” Jungkook siránkozott.

Jimin sírni akart, tényleg sírni akart, de nem jöttek a könnyek. Nem is tudta mit mondjon, hazudjon... nem, azt nem teheti... de egyáltalán rá tudja-e venni magát, hogy őszinte legyen.

„én-uh J-Jungkook sajnálom kérlek ne l- legyél mérges me...”.

Jungkook felsóhajtott „Jimin nem azért jöttem ide, hogy kiabáljak veled nem fogok, igen mérges vagyok, de azért vagyok itt, hogy megbeszéljük a dolgokat...csak magyarázz el mindent, amit úgy érzed, hogy elmondhatsz.”.

Ott volt a kedves megértő Jungkook, az, aki ott volt az egész kapcsolatuk alatt, az, akire próbált emlékezni, próbált, úgy tenni, mintha azt mondaná, hogy a kapcsolatuk nem jelentett semmit a végén nem volt igazi.

„Hát, két héttel azután, hogy elmentél, rájöttem, hogy terhes vagyok, csak nem akartam tönkretenni az életed... már elkezdted a főiskolát... és talán még ha el is mondtam volna, nem lett volna semmi különbség...”

Jungkook gyorsan félbeszakította: „Ez nem igaz.” Csattant fel... de elfordította a tekintetét, emlékezve arra, hogy megígérte, hogy meghallgatja.

„Bocsánat, folytasd...” motyogta.

„Szóval úgy döntöttem, hogy megtartom őt és belevágok, azt hiszem, kirúgtak, amikor elmondtam a szüleimnek, de Jin segített, végül minden rendben volt.”

Jungkook bólintott a szavaira enyhe mosoly ült ki az arcára, tudva, hogy a dolgok rosszabbul is alakulhattak volna Jimin számára, de legalább a bátyja ott volt mellette.

„El tudsz mondani róla mindent?”

Jimin zavartan lehajtotta a fejét, majd o alakot formázott az arcával, rájött, hogy Jeonsanra gondolt.

„i-igen... a neve Jeonsan, kicsit idősebb, mint kettő, nagyon félénk, n- nagyon hasonlít rád, ennyit mondhatok, szuper ragaszkodó, de én... de nem számít, összességében a legaranyosabb, és h-”

Jimin odanézett, és látta, hogy Jungkook arcán lassan könnyek folynak. Ő szipogott és könyörgő pillantást vetett Jiminre,

„Kérlek, hadd találkozzak vele.”

Köszi,hogy elolvastad♡