𝐂𝐨𝐦𝐩𝐥𝐞𝐭𝐞 | ʲⁱᵏᵒᵒᵏ

19.

Persze Jungkook összetörtnek érezte magát, minden joga megvolt hozzá, mindig arról beszélt, hogy a múlt a múlté, és nem lehet rajta változtatni, de még mindig érezte a gyűlölet szikráját az apja iránt, amiért távol tartotta tőle a Jeonsanról szóló tudást.

Olyan jó apa lehetett volna, tanúja lehetett volna, ahogy Jeonsan ilyen kis csecsemőből felnő... de nem tette. Még arra is gondolt, hogy talán erősebb lenne a kötelék közte és Jeonsan között, ha mindig ott lett volna.

Meglepődött, amikor Jimin nem borult ki teljesen, hanem csak továbbra is a legjobb tudása szerint vigasztalta őt. Jungkook alig kapott levegőt, miközben mindezt elmagyarázta, emlékezett arra, hogy érezte, ahogy a szíve a bordái ellen dobog, próbálta megtalálni Jimin tekintetét, de nem tudta, mert a könnyek elhomályosították a látását, emlékezett arra, hogy kétségbeesetten próbált lélegezni, de ugyanakkor egyszerűen nem, azt akarta, hogy az egész csak egy rossz álom legyen.

Miután befejezte,  mindent elmondott Jimin a másik hozott neki egy puha, bolyhos takarót, a konyhából egy széket húzott a nappaliba, Jungkookot lefektette a kanapéra, Jimin aztán betakarta Jungkook testét a bolyhos takaróval.

Leült a székre fölötte, és egy édes dallamot dúdolt, miközben Jungkook fürtjeit simogatta, amíg el nem aludt, Jimin tudta, hogy abban az állapotban, amiben Jungkook volt, alvásra volt szüksége.

Jin bevitte Jeonsant a nappaliba, miután Jimin azt mondta, hogy  rendben van, a kisgyerek észrevette, hogy az apja a kanapén alszik, és könyörgött Jimin-nek, hogy ő is. Jimin persze beleegyezett,tudta,hogy ha Jungkook Jeonsannal a karjaiban ébredne fel,sokkal nyugodtabb lenne.

Így Jimin felsegítette Jeonsant a kanapéra, a kisgyerek ezután a bolyhos takaró alá csúszott, Jungkook karjaiba. A fejét Jungkook mellkasába temette, és hamarosan elaludt. Jimin csak ült és nézte őket, szótlanul, az elméje olyan üresnek, ugyanakkor olyan telinek érezte magát.

Érezte, ahogy a fejében táncoltak a szavak, amelyek azt mondták neki, hogyan kell ezt feldolgozni, de ugyanakkor úgy érezte, mintha a szavak egy másik nyelven szólnának, és tényleg nem tudna mit tenni.

Sóhajtott, felállt, ő és Jin bementek a konyhába, először csak bámulták egymást, egyikük sem tudta, mit mondjon, vagy egyáltalán, hogyan is mondja.

Jimin lehangoltan nézett lefelé, soha nem emlékezett arra, hogy látta volna Jungkook apját a munkahelyén évekkel ezelőtt... és fájt hallani, hogy Jungkook igazán ott akart lenni mellettük.

Jungkook miért nem haragudott rá? Miért nem kiabált és üvöltött vele ebben a pillanatban... Jimin mindig is arra használta Jungkook szavait a szakításuk napján, mint indokot, hogy titokban tartsa előtte Jeonsan titkát, de minél többet gondolkodott rajta...

Ez egy nagyon hülye indok volt.

Jungkook a kapcsolatuk alatt Jimin-t maga elé helyezte, igen, lehet, hogy csak tizenévesek voltak, de Jimin tényleg érezte a szeretetet, amit Jungkook mutatott neki, és amit ő viszonozott. Ez tényleg az ő hibája volt.

„Tudom mire gondolsz...és abba kell hagynod.” Jin figyelmeztette. Jimin kiszakadt a gondolataiból és felnézett Jinre: „Hogy érted, hogy én- hogy érted?” Kérdezte Jimin, a hangja kissé megtört a végén. „Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy ez a te hibád...de Jimin, neked nem lehet ilyen gondolkodásmódod.” Jin könyörgött.

„Miért nem lehet? Ez az egész az én hibám, mindenki mondta körülöttem, hogy szükségem van rá, de én nem hallgattam rá, Jin még nekem is kurvára szükségem lett volna rá, de nem hallgattam az érzéseimre”. Jimin kifakadt, szavai keménységet tartalmaztak, de ugyanakkor egy sor érzelmet is.

„De ezt nem tudjuk helyrehozni Jimin, egyszerűen letilthattad volna a számát és nem találkozhattál volna vele és tovább élhetted volna az életed, amikor megkért téged ,hogy láthassa Jeonsant, de nem tetted.” Jin elmagyarázta.

„De én akartam...” motyogta Jimin, tekintete a padlóra váltott, amikor érezte, hogy könnyek csúsznak a szeme sarkába. „De nem tetted.” Jin suttogta.

Egy óra múlva Jinnek el kellett mennie, készített Jiminek egy kis ennivalót abban a reményben, hogy eltereli a gondolataitól, ez segített egy kicsit, de nem igazán. Most a nappaliban ült azon a széken, nézte, ahogy Jungkook és Jeonsan is mélyen alszik.

Nem tudta levenni a szemét róluk. Annyi bűntudatot érzett, hogy az már csak emésztette.Figyelte, ahogy Jungkook egy kicsit elmozdul, amitől Jeonsan felébredt.

„Dada?” Jeonsan Jungkook mellkasához simult, „Igen?” - válaszolt a kissé kába Jungkook, „Dada még mindig szomorú?” - kérdezte Jeonsan szégyenlősen, Jungkook kicsit felült, „Egy kicsit, de te itt vagy, szóval most már jól vagyok.”. Magyarázta Jungkook, lehajolt és egy lágy csókot nyomott Jeonsan homlokára.

Miután végignézte imádnivaló pillanatukat, Jimin helyet foglalt velük a kanapén, fejét Jungkook vállára hajtotta, és lehunyta szemeit: „Én-én sajnálom.” - dadogta.

Ezektől a szavaktól Jungkook felegyenesedett, és közelebb húzta magához Jimin-t. „Kérlek, ne tedd ezt.” Jungkook suttogta,Jeonsan mögötte a karjába kapaszkodott, és aggódva nézett fel Jiminre.

„D-de nekem csak el kellett volna mondanom neked, és mindezt...” Jimin megállt, amikor Jungkook tenyere gyorsan a szája elé került. „Bármit megtennék, hogy visszamehessek és megváltoztassam... de ahogy már mondtam, nem lehet, még mindig dühös vagyok apámra, amiért nem mondta el nekem, minden másodpercben azt kívánom, bárcsak ott lehettem volna, amikor megszületett, vagy amikor megtette az első lépéseit, de el kell fogadnom, hogy ez nem fog megtörténni.”. Jungkook felelte.

Jimin szemei tágra nyíltak, és felállt, odasietett egy kis könyvespolchoz. Két nagyméretű fotóalbummal a kezében tért vissza, és visszapottyant velük a kanapéra.

„Tudom, hogy nem tudom visszaadni neked mindazt, amiről lemaradtál, de talán ez segít egy kicsit.” Jimin ragaszkodott hozzá. Jungkook könnyedén bólintott, a karjaiban lévő Jeonsan kicsit előrehajolt, hogy mindent láthasson. Jimin kinyitotta a könyv első oldalát, egy kép volt az egyik későbbi ultrahangjáról, és a kép szinte azonnal könnyeket csalt Jungkook szemébe.

Tekintetét a másik oldalra vetette, ahol egy képet látott az újszülött Jeonsanról az inkubátorban. Amint Jimin átfordította az oldalt, egy kép volt róla a kórházi ágyban, ahogy szorosan tartja Jeonsant.

30 percig folytatták, Jungkook nézte, ahogy Jeonsan lassan öregszik a szeme előtt a képeken, a gyermeke tényleg olyan messzire jutott. A végén Jungkook szipogva szorította magához Jeonsant. „Köszönöm.” Motyogta Jungkook Jiminhez, amikor becsukta a fotóalbumot.

Köszi,hogy elolvastad <3