𝐂𝐨𝐦𝐩𝐥𝐞𝐭𝐞 | ʲⁱᵏᵒᵒᵏ

15.

Jungkook még mindig félálomban feküdt a kanapén, amikor érezte, hogy apró kezek bökdösik az arcát. Először nem vett róla tudomást, amíg meg nem érezte, hogy a szempilláit piszkálják...

Erre azonnal felébredt, és Jeonsan ravasz kis arcát nézte maga előtt. Jungkook nevetés közben megrázta a fejét, a hangja kissé reszelős volt, tekintve, hogy épp most ébredt fel.

„Jó reggelt!” Jeonsan visított, ahogy felugrott a díványra. Jeonsan a bolyhos takarót tapogatta, amit Jungkook használt, teljesen alá bújt 'Jungkook elől elbújva:'

Jungkook látszólag felszisszent: „Ó, istenem, hova tűnt Jeonsan?!” Jungkook kuncogott, kinyújtotta a kezét, és megsimogatott minden helyet a takaró körül, kivéve, ahol Jeonsan elrejtőzött.

Hangos kuncogás szűrődött ki folyamatosan a takaró alól,Jeonsan végül kiszabadította magát a puha anyagkötegek közül,a takaró által keltett elekromosságtól puha fekete haja több irányba is kilógott.

Jungkooknak a legimádnivalóbb nyuszis mosolyt adta, amit Jungkook örömmel viszonozott. Jungkook akkor szakadt ki a boldog pillanatból, amikor a az előző éjszaka emlékei elárasztották az elméjét.

Azonnal felállt a kanapéról, és Jimin szobája felé sétált, miközben Jeonsan követte. Amint kinyitotta az ajtót, Jimin a keretnek támaszkodva ült, kissé zavart arckifejezéssel,

miközben olvasott valamit a telefonján, szemöldökét összevonva, ahogy szemei a szavakat fürkészik.

„Minden rendben?” Jungkook megkérdezte, miközben helyet foglalt Jimin mellett az ágyon, Jimin felnézett Jungkookra, a félelem a szemében majdnem kicsordult: „ Ő...látni akar engem...és őt...”. Jimin motyogta.

Jungkook üresen bámult Jiminre, nem igazán tudta, hogy egyáltalán mit mondjon... Jimin anyukája olyan valaki volt, akit alig látott a kapcsolatuk alatt, Jimin mindig azt mondta, hogy nem állt közel hozzá, de tudta, hogy milyen dolgokat tett, és hogy mennyire összetörte Jimint, így természetesnek érezte, hogy belső ellenszenvet érez iránta.

„Én-én csak nem tudok...” Jimin megszakadt, a könnyek lassan ismét megtöltötték a szemét, de egy sem hullott ki, „Hé hé, hé, kérlek ne sírj megint”, suttogta Jungkook, miközben kezét Jimin arcához emelte, megtörölte az arcát, amikor a könnyek elkezdtek csorogni, „ez nem rajta múlik, oké, 18 éves vagy, felnőtt vagy, ő az, aki feladta, nem te.,. te vagy az, aki továbbment, te hozod meg a döntést, hogy akarod-e látni őt vagy sem.”. Jungkook magyarázta.

Jimin csak bólintott egy kicsit, és Jungkook ölelésébe hajolt. Jeonsan hangjai zavarták meg őket, aki az ágyba próbált befeküdni. A páros lenézett rá, Jungkook egy kicsit felsegítette, miközben Jimin igyekezett a könnyein keresztül mosolyogni.

Jeonsan természetesen észrevette Jimin sírását, de ahelyett, hogy tovább rontott volna rajta, és hozzáadta volna a sajátját is, a kisgyerek egyszerűen odalépett Jiminhez, és az anyja ölébe ült, és szorosan átölelte: „szebetlek.” „szebetlek anyu.” Jeonsan suttogta, a hangját kissé tompította Jimin pólója.

„Én még jobban szeretlek.” Jimin bömbölt, még szorosabban átölelve Jeonsant. Jungkook ült és nézte, ahogy imádnivaló pillanatuk hatalmasra nő, majd fokozatosan véget ér. Jimin magasabbra emelte Jeonsant a karjaiba, és Jungkookra nézett.

Jungkook érezte, hogy a szíve egy kicsit megrepedt a percekkel ezelőtti beszáradt könnyfoltok láttán Jimin arcán. „Én cs-csinálok valami reggelit”. Jimin felsóhajtott, miközben megveregette Jeonsan hátát, a kétéves fiú belekapaszkodott Jimin nyakába, aki valószínűleg élénk fájdalmat érzett, tekintve, hogy mennyi fájdalmat látott az anyukájában átmenni csak az elmúlt néhány napban.

Jungkook vágyakozva bólintott rá, Jimin elhagyta a szobát, és Jungkook kicsit kifújta magát, szégyellte magát, hogy bármilyen stresszt érez,Jiminnek  sokkal nehezebb volt ráadásul három átkozott évig.

Jungkookot kizökkentette a gondolataiból, amikor megérezte a telefon rezgését a zsebében, nyugodtan kicsúsztatta és felvette anélkül, hogy megnézte volna a hívószámot.

„Jungkook.” Hallotta apja mély, kissé bosszús hangját: „O-ó apa, mi a helyzet?” Jungkook kínosan kuncogott. „Azt hiszem, ezt nekem kellene megkérdeznem tőled.” Jelentette ki az apja.

„Jungkook, már régen mondtad, hogy részben azért mész még mindig arra a főiskolára, hogy láthass minket, már több mint egy hónapja nem láttalak, anyukád annyira aggódik.” Az apja harsogott.

„Igen, tudom, és sajnálom... tudod, most sok minden történik, és ígérem, hogy amint tudok, elmondom neked.” Jungkook megnyugtatta. „Oké fiam remélem hamarosan találkozunk.” Az apja felkiáltott.

Miután letette a telefont, Jungkook felsóhajtott egy kicsit, nem akarta még jobban megterhelni Jimin terheit, de tudta, hogy előbb-utóbb el kell mondania a szüleinek Jeonsant, de addig nem akarta felhozni.

Köszi,hogy elolvastad <3