𝐂𝐨𝐦𝐩𝐥𝐞𝐭𝐞 | ʲⁱᵏᵒᵒᵏ

33.

Jimin felnyögött, kényelmetlenül mozogva, miközben egy elkeseredett sóhaj hagyta el az ajkait. Utálta ezt... mármint terhesnek lenni, már a 10. hétben volt, és már most minden pokolian rosszul esett.

A tekintete Jungkookra tévedt, aki mellette feküdt, békésen aludt, miközben elégedett lélegzetvételek szöktek ki a száján, biztos jó lehet, gondolta magában Jimin.

Tekintete ezután Jeonsanra siklott, a kisgyerek közöttük gubbasztott, mint mindig, puha selymes fekete haja az arcára borult. Ez volt az egyik nagy különbség ezúttal... amellett, hogy Jungkook természetesen vele volt, ott volt Jeonsan, ami nem feltétlenül könnyítette meg a dolgokat,Jimin mindig szörnyen érezte magát, amiért korán ébresztette a kisgyereket, amikor hánynia kellett, tudta, hogy a 3 évesnek szüksége van az alvásra. Nem igazán tudta csak úgy átadni őt a bátyjának egy bizonyos időre, mivel Jin bármelyik nap szülhetett volna.

Ami pedig Jungkookot illeti, aki azt állította, hogy majd ő, szerzez munkát, egy étteremben talált is. Bosszantotta Jimin-t, hogy valahányszor megpróbált visszamenni dolgozni, a másik azonnal leszidta, mondván, hogy nem kellene... dolgozni ebben az állapotban.

Ez egy kicsit humoros volt számára, mivel végig dolgozott egészen a Jeonsan születéséig, de Jungkooknak ezt nem kellett tudnia.

Jimin felállt, és halkan felnyögött, amikor érezte, hogy a hányinger újabb hulláma tör rá, és visszatért a fürdőszobába. Mostanában nem hányt annyit, és bár ez ígéretesnek hangzott, nem volt az... állandóan érezte az érzést, hogy hánynia kellene, de nem tudott, így aztán a fürdőszoba padlóján ült ezeken az istentelen órákon, remélve, hogy az érzés majd csak elmúlik.

A mai este azonban más volt... úgy érezte, annyira elárasztották... Minden feléje robogott, a dolgok nem akartak lelassulni, és ez megrémítette. Csak annyit tudott tenni, hogy aggódott, aggódott Jeonsanért, Jungkookért és a babáért... mindenkiért, kivéve saját magát.

És így találta magát a hideg csempének dőlve, kezét a szája elé szorította a kezét, miközben próbálta elhallgattatni a zokogását. Összetörtnek érezte és elveszettnek érezte magát, nem tudta, hogy mit mondjon, mert úgy érezte, hogy túlreagálja, amiket idővel helyre lehet hozni vagy meg lehet javítani.

Lábait a mellkasához húzta, fejét lehajtotta, miközben megpróbálta kontrollálni a légzését. Halk kiáltásait egy könnyű kopogás szakította félbe a fürdőszoba ajtaján, „Jimin engedj be”, mondta Jungkook halkan a másik oldalról.

Jimin csendben kijelentette, megmaradt a meglehetősen levert helyzetben, fejét még jobban lehajtotta, amint meghallotta az ajtó kattanását és a lábak lépkedést felé.

Jungkook leült mellé. „Jimin.” Jungkook szólalt meg, szavai szelíden és nyugodtan hangzottak megnyugtatást tartalmaztak. „Jól vagyok.” Jimin felcsattant, mielőtt Jungkook még kérdezhetett volna, a szavak fojtottan hangzottak.

„Jimin...kicsim, nem kell hazudnod nekem, terhes vagy az Isten szerelmére, ez az egész szarság rád nehezedik...tudom, hogy szenvedsz, szeretnék itt lenni, amennyire csak tudok, segíteni akarok neked, tényleg, de ahhoz, hogy ezt megtehessem, nem rejtheted el az érzelmeidet, mert a végén ez még jobban fog fájni neked...és ezt nem akarom.”. Jungkook a végén mély levegőt vett.

Jimin lassan felemelte a fejét, tekintete a másikra tévedt, és lassan bólintott, Jungkook tekintete megmaradt Jimin könnyes szemén, gyorsan megmarkolta az arcát, és letörölte a keserű cseppeket az arcáról.

„Szeretlek.” Jungkook suttogta, és egy könnyed csókot nyomott Jimin homlokára. Jimin lassan, de biztosan mondta vissza, hangja alig haladta meg a suttogást.

Végül Jungkook egy álmos Jimin-t vitt vissza a szobájukba, , lábai Jungkook dereka köré fonódtak, karjai a nyakába kapaszkodtak miközben a fejét a vállához fektette.

Miután visszatért az ágyba, Jimin felsóhajtott, és Jungkook felé fordult: „Szerinted anyukám utál engem?”. Mondta, és észrevette, hogy Jungkook szemei fokozatosan kitágulnak. Gyorsan megrázta a fejét, „ha egyáltalán utál valakit, akkor engem, nem téged” - kuncogott, majd arca komolyra váltott - „Hogyhogy rá gondolsz?”. Tette hozzá.

Jimin felszisszent, és könnyedén lehunyta a szemét: „Csak néha úgy érzem, hogy igaza van... még azt sem tudja, mi történik az életemben, de én mégis csalódásnak érzem magam”. Motyogta.

„Te semmiképpen sem vagy csalódás, a nő elrohant, amikor észrevette, hogy Jeonsan hasonlít rám, ha ez nem őrültség, akkor nem tudom, mi az” - magyarázta Jungkook, próbálta feldobni a hangulatot. Jimin kuncogott: „Igazad van, de azt hiszem, m-mégis meg kéne mutatnunk Jeonsannak az anyukádat... rendesen.”. Jimin félénken javasolta.

Jungkook bólintott, karjait a feje mögött keresztbe fonta: „Természetesen, de én... még mindig  kell mesélnem neki rólad... és bár a legtöbbet megérti... még mindig ki fog akadni, hogy terhes vagy.” Jungkook suttogta.

"És mi lesz az apáddal?” Jimin próbálkozott, észrevéve, hogy Jungkook azonnal megfeszül. „Nem érdemli meg, hogy megtudja...” Jungkook világosan kimondta.

„Jungkook...tudom, hogy még mindig dühös vagy, de ő az apád, ő egy jó ember és ezt te is tudod, nem tudom pontosan miért tette, amit tett, de ez már a múlté...mindent elvett Jeonsantól, mindent, nem akarom mégegyszer megtenni ezúttal.”. Jimin kijelentette, a szavainak olyan felhangja volt, ami egyenesen megtörtnek hangzott.

Jungkook előrébb csúszott, Jimin kezét a sajátjába fogta  és összekulcsolta az ujjaikat. Csendben maradtak, nem kellett semmit sem mondaniuk.

Köszi,hogy elolvastad <3