Vétkes vagy!

7.

Megölhetném simán, csupán még pár másodpercre lenne szükségem, míg a levegő útját teljes mértékig eltudom zárni. És önuralom is kell ehhez, hogy ne tegyem meg.

Testemmel teljesen odaszorítottam a falhoz, szaggatottan veszem a levegőt a látványától.
Minden haldokló lány látványától a volt szerelmem jut eszembe.
Olyan mesés teremtés volt, bájos, szende arca volt, annak ellenére, hogy tényleg minden nap erőszak áldozata volt.

De a haldokló ember szemeiben valami egészen különleges tűz van, olyankor lelhető fel a világ legszebb érzései. A félelem és a megbánás. E kettő különleges elegye pirosítja ki a nők arcát, növelik meg a pupillák méretét, egyszóval átrendezi az arcképet.

Itt és most ő is fél.
Tőlem. Mint mindenki más.
A külsőm sosem volt olyan, mint egy hagyományos papé, legalábbis ami az testemet illeti. Hajam vöröses árnyalatú, oldalt felnyírt felül hosszú viselet, borostás szakállam szintén sötétvörös. Szerintem divatos. Világosbarna szemeim felett a szemhéjon van egy mély sebhely, kiskoromban szereztem. Testalkatom izmos, mindig is jó formában voltam.

Külön sose jártam edzőterembe, egyrészt időm sem lett volna erre, másrészt pedig emeltem meg már pár halott embert ahhoz, hogy jó kondiba legyek, és hát ugye futok rendszeresen. Mindkét tenyerem egésze égésnyomokkal van borítva, recés, forradásos az egész felülete. Ujjaim vége kissé göcsörtös, bal gyűrűs ujjamon egy keresztes aranygyűrű díszeleg.

És ez a bal kezem okoz ma kínzó fájdalmat minden porcikámba. A stólám két végét egy kezembe fogom, a másikkal pedig megérintem a megérinthetetlenségét.
Tilos.

De meg kell tennem. Rámarkolok meleg, nedvtől átitatott puncijára és megszorítom. Claudia fájó tekintettel emeli a fejét a mennyezetre. Betölti apró, kéjes lihegése a nyirkos folyosót.
Kiengedem nőiességét a szorításomból, majd mutató és hüvelykujjammal redői közé férkőzök, és masszírozni kezdem a punciját, ami úgy csúszik, mintha nem lenne rajta ruha.

Tiszta lucsok még ennyi anyagon keresztül is, ezt nem kell látnom. Amit látni akarok, az csakis a sóvárgó arckifejezése, amivel minél többet akar az érintésemből és minél durvábban.

Döfök az anyagon keresztül a puncijába, kezeivel a falba kapaszkodik. Nem mer hozzám nyúlni, fél az érintésemtől. Lazítok a fojtáson, mielőtt elájulna, akarom hogy ma még gyónjon. Bevalljon mindent, Isten színe előtt kötelessége.

– Én vétkes vagyok, de te vagy a bűnöm. Mit gondolsz, mit kell kiiktatni előbb? Az okot, vagy a következményt? – liheget az arcába, amit teljesen hátradönt, nyakán kidudorodnak a vékonyka erek. Ha nálam lenne a rózsaüvegem, meg is vágnám vele, hogy távozzon a vétkes, romlott vére.

– Mindkettőt. – vicsorogja az égbe, nagyon megfeszíti a testét, érzem, ahogyan remeg a karja. El fog fáradni.

– Így van. De én vagyok a végrehajtó – újra megszorítom az egész punciját – te pedig a kibaszott áruló, lányom. – végső csapásként a csiklóját tapogatom ki, amit rögtön el is kezdek dörzsölni. Csípőjét elkezdi ezzel párhuzamosan a kezemhez nyomni, tekintetét végre rám emeli.

Lerántom a stólát a nyakáról, magam mellé dobom, és megtámasztom a kezem a feje mellett. Lepillantok magunk közé, és figyelem tátott szájjal, kéjes tekintettel, ahogy elélvez a kezemre.

Még párszor megrezzen a teste, nem engedem el a punciját továbbra sem. Egymás szemeibe nézünk, amibe egyből el is mélyülünk. Nézzük kipirosodott arccal egymás arcvonásait, és csak egy dolog olvasható le egyszerre mindkettőnk kifejezéséről.

– Az enyém lesz mindened! – tátogjuk egymásnak némán. Megmártanám magamat benne, és ő ezt most mindennél jobban akarja. De nem szabad.
Ma már vétkeztem bőven eleget, meg is lesz a böjtje.

– Kövess tovább. – ellépek előle, mintha mi sem történt volna, és tovább vezetem a gyóntató terembe.

Elmosolyodok magam előtt, amikor nem érzem a közelségét úgy, mint az imént. Nem mer a közelembe jönni. Sajnos ez az egyetlen módja annak, hogy ne bántsam. Ha minél távolabb tartja magát tőlem. Ezt előbb, utóbb ő is akarni fogja. Csak akkor már késő lesz.

Ahogy beérünk a terembe rögtön a fülkéhez vezetem, és kívül leültetem. Ezután én bemegyek, felemelem a Bibliámat és leülök a székembe, elhúzom magam előtt a fekete függönyt, és oldalra fordítom a fejem abba az irányba, ahol ül.

Bámul maga elé, a körmeit birizgálja, nem akar rám nézni.

– Uram, miért vagy oly messze? Miért rejtőzöl el a szükség idején? A gonosz hetvenkedik, a szegény meg retteg, rászedve a cseltől, amit az kieszelt. – mondom el az első célzó szándékú igét. – hallgatlak Claudia.

– Nincs olyan szavam, ami ne hazugsággal átitatott, bűnös szóval átszőtt garázdaság ne lenne. – fejét lesújtva kezd el halkan beszélni.

Édes hangja simogatja a lelkem, testem egyaránt. Mennyei. Apró szájának a mozgása arra késztet, hogy beléfojtsam a szót és a levegőt.

Amíg ő kántál, és gyón, addig a lehető leghalkabban kioldozom a nadrágomat és előveszem a duzzadt farkamat, ami érte imádkozik. A puszta látványára és hangjára képes lennék elélvezni, de várok.

Akarom, hogy a hazugságaival körbeölelje a farkamat, és lehunyt szemekkel képzelem, hogy a nyála végigcsúszik az ereken.

Úgy is hazudik.

Sziasztok!
Na ma már nem lesz több rész, mohók vagytok 😀