Vétkes vagy!

41.rész

– Minden rendben lesz. – nyugtat meg Mercedes, amikor elállítja a vérzést.

Empatikus személy, a sok butasága ellenére. Az elejétől a végéig mindent elmeséltem neki a kettőnk kapcsolatáról. Soha nem beszéltem senkinek sem az érzéseimről, mármint az emberi érzéseimről. A hivatásom más.

Mercedes látta, hogy milyen tébolyodottan és átszellemülve meséltem róla. Magába szívta a szavaimat, akarta érezni, mit tudok adni neki, egyetlen lehelet vékony szeletet akart ebből a geil tortából.

– Hozzuk őt fel. – simítom meg az arcát, majd elindulunk settenkedve a kolostorba. Már egy ideje ebben a kolostorban élünk, elég jól kiismertük az épületet, bár a teljes kiismeréshez egy élet is kevés. Ahogyan az embereknél is.

Bólintok, megfogja a kezemet és elindulunk a katakombába. A bejáratnál megtorpanok, figyelemre intem.

– Nem maradsz le, odafigyelsz hová lépsz. Nem bámészkodsz, nem szörnyedsz el semmitől, világos? – megfogom az állát, fejét az irányomba fordítom, mélyen a szemeibe nézek.

– Megértettem. – feleli ügyesen.

– Ügyes vagy Rózsaszálam. – megcsókolom a homlokát és elindulunk, szorosan a nyomomban lépkedve jön utánam.

Az utat figyeljük, hogy merre vezetnek a vércseppek.

– Hogy tudtál ennyit sétálni félig holtan? – kérdezi hüledezve.

– Úgy, hogy félig még éltem érte. – felelem halkan.

Benyitok a terembe, Claudia ugyanabban a pózban fekszik és küzdd az életéért. Peter teste teljesen kihűlt már, a bűz elviselhetetlen, ami ezt a termet körbe öleli. Dög szag van, és ernyedt vérszag. Gyomorforgató a látvány, és egyből Mercedes épségéért kezdek el aggódni.

– Jól vagy? – kérdem tőle hátra fordulva. Ledermedve áll az ajtó küszöbén, arca hófehér.

– Nem igazán. – válaszolja.

Veszek pár lélegzetet, és megfogom a kezét.

– Figyelj! Muszáj erősnek maradnod, és segítened nekem. Hoztam magammal peroxidot, – átadom az üvegcsét a kezébe, és bezárom a tenyerébe – ezt utánam kell locsolnod, érted? – nézek mélyen a szemeibe, de a tekintete Peter testén állapodik meg.

Muszáj valahogyan kizökkentenem ebből a szürreális álomból, elhiszem, hogy ez nagyon sok így egyszerre, de képes lesz megcsinálni. Értem. Bízom benne.

– Ide figyelj rám! - határozottan megszorítom fél kézzel az arcát és rántok egyet a fején. – Csináld, amit mondok. Bízom benned! – suttogom neki.

Miután bólintott odasiettem Claudia elé, gyenge karját átemeltem a vállam felett, benyúltam a térdhajlata alá és az ölembe kaptam őt.

Igaz, még nagyon gyengének éreztem magam a sok vérveszteség miatt, de érte bármire képes lennék. Tényleg, bármire.

A sivatag kopár és homokos talaján is képes lennék rohanni vele, hogy egy korty vízhez jusson. A jéghegy zord és fagyos csúcsán ráadnám a ruháimat, hogy ne fázzon.

– Csukd be magad mögött az ajtót. – adom az utasítást Mercedesnek, aki ijedten, rémülten, zaklatottan és felettébb boldogtalanul néz ránk.

Számára ez a szakasz egy vég. Nem volt erre felkészülve, de tudott róla. Tudta, mennyire mérhetetlen nagy szerelemmel tekintek Claudiára. Tudta, hogy a saját testemet is előbb beáldoztam volna, mint az övét.

Én nem tudom neki azt mondani, hogy minden rendben lesz.

– De hát tiszta vér itt minden. – néz rám értetlenül.

– Nem ez lesz a legnagyobb probléma nemsokára. Maradj a közelembe, és a vérfoltok után csepegtess peroxidot. Ez fel fogja marni a kőről a cseppeket. – adom ki az egyértelmű utasításokat és elindulok a két nővel a kijárat felé.

Az út néma, az egyre jobban sűrűsödő leheletem visszacsapódik a falról. Az utolsó leheletem, az utolsó menetem.

Merengek, miközben csodálom a karjaimban tartott szépségemet, mögöttem a rózsámmal. Szerencsés vagyok. Igazán boldog lehetek, hogy két ilyen nőt ismertem meg az életemben. Mindkettőt mocskosnak, és hitványnak gondoltam, de értük élek.

– Dobd el az üveget. – utasítom Mercedesnek.

Kiejti fáradtan a kezéből a fiolát, ami a múlttal együtt azon nyomban apró szilánkokra törik.

Élvezet volt végig hallgatni, hogy végre vége.

Sosem hittem volna, hogy egyszer a karjaimban tarthatom őt, és a szemeibe nézhetek. Azokba az átkozott szép szemeibe.

– Minden rendben lesz. – felelem Claudianak, akit továbbra sem vagyok hajlandó elengedni, a katakomba bejárata előtt térdre rogyok a testével, hangos zokogásba török ki, a homlokomat az ő homlokának érintem.

– Minden rendben lesz. – feleli Mercedes a könnyeivel küszködve. Kinyújtom a kezemet, ő pedig a hónom alá bújik.

Megcsókolom a feje búbját, az egyik kezemmel Claudiat szorítom magamhoz, a másikkal pedig őt. Van értelme élni. Van még dolgom az élők sora között.

– És most? – kérdezi Mercedes, megtörli a szemeit.

– Most? – kérdezek vissza, majd Claudiat lehelyezem magam mellé a földre, és felállok. – Most betemetjük ide a múltat örökre. Nyomtanul eltűnünk, tudatlanul tovább állunk. Soha többé nem akarok visszagondolni a történtekre, és soha nem engedhetjük meg, hogy bárki is betegye ide a lábát. Vesszen a vesztőhely. – felelem neki, és kezemmel arrébb tuszkolom a testét.

– Fordulj el! – szólok rá, majd a katakomba elején heverő szerszámtárolóból kihalászok egy nagy pörölyt, megtámasztom magam mellett, majd meggyújtok egy gyufaszálat, amit a lehető legmesszebb elpöckölök a bejárattól.

Ezután a hatalmas kalapáccsal az összes eddigi haragomat, keserűségemet és dühömet kiadva elkezdem ütni a bejárat kőfalait.

Egy ilyen monstrumnál minden nap benne van a számításban, hogy ez az épület utolsó napja. A többszáz éves anyagok elveszítik a szilárdságukat, kártyavárként összedönthető az egész folyosó úgy, hogy a felette lévő kolostornak semmi baja sem esik.

Még a nagy robbanás előtt sikerült annyi törmeléket a bejárat elé összegyűjtenem, hogy a hirtelen feléledő tűz lángjai ne égessenek meg, és ne okozzanak balesetet.
A leeső kőtörmelékek így is okoztak a testemen mély sebeket, de nem érdekel.
Mercedes összekuporodva védte Claudia alvó testét.

– Mennünk kell. – felelem Mercedesnek, aki felegyenesedik és elindulunk.

Közösen.

A menedékházba.