Vétkes vagy!

40.

Megannyi kérdés, megannyi érzelem sokasága tombol bennem. De a legfontosabb a túlélés. Kiakarok tartani, megakarom menteni. Vesszek oda én, csak ő szabaduljon ki. Úgyis utánam jönne hűségesen. 
Bocsánatot akarok kérni tőle, ápolnom kell, gondoskodnom kell róla. Egy csapdába volt csalva, és megkínozták. Mi a faszt kérdezzek tőle először?
Mizu? 

Mindegy, ez most nem számít. 

Letépek egy darabok Peter fehér ingéből, az anyagszakadást is alig hallom már. 

Karomra kötöm erősen a vásznat, és felülve a falnak dőlök. El kell álljon a vérzés elsősorban és kicsit erőt kell gyűjtenem. 

Lefekszem aludni. 

– Minden rendben lesz. – lihegem a mellettem gyengén lélegző Claudianak, és reménykedem, hogy reggelig életben marad. Másom már nem maradt, csak a remény. 

A vágyakozásnál, a sóvárgásnál egyetlen égetőbb érzés van a világon. A reménytelenség.
Ehhez nem társulhat semmilyen más érzelem, amíg élsz.
Különben halott vagy. 

Nem aludhattam pár óránál többet. Iszonyatosan erős fejfájásra keltem, a testem teljesen átfagyott, a végtagjaim majd' leszakadtak. 
De Claudia itt volt, és élt. 

– Ne haragudj meg, de el kell mennem, segítséget kell szerezzek. Jövök nemsokára, tarts ki. – lihegem neki. 

Tudom, hogy hall, csak nem tud reagálni, hallom, ahogyan az apró szíve ütemtelenül ver. 
Kínzó fájdalmakat élhet át, és elmondani sem tudja. Valószínűleg az elmúlt évtizedben üvöltött éppen eleget. 

Megcsókolom a hideg homlokát, levetem Peter halott testéről a lila köpenyét, és a hátára terítem. Legalább ennyi haszna legyen, hogy a halálon túl még tud tenni valami jót is. Remélem a pokolból végig nézi. 

Késő éjjel van, nemsokára hajnalodik. Igyekeznem kell, még mielőtt bárki is meglátna. 

A vérnyomok segítségével eltudok botorkálni a katakomba kijáratáig. Felszabadító érzés kimenni ezekből az élő sírokból. 

Régen annyira másképp gondoltam ezekre a végbeláthatatlan alagutakra. Úgy gondoltam ezek a sötét labirintusok lehetőségekkel vannak teli. 

Mindegyik útnak megvan a maga története, minden szoba titkokat rejt, egy régi múlt feltárását. A sötétben a gondolatokat szabadjára lehet engedni, a gonoszokat pedig örökké az elévülés sírjába temetni. 

De most nem látok benne semmi mást, csak az elmúlást, a gyászt, a keserűséget, egy közönséges börtönt, ahol szenvedésre ítélt sikolyok néma könyörgése visszahangzik a falakon. 
– Kelj fel. – ébresztgetem Mercedest halkan. Lökdösni kezdem a vállát, de se kép, se hang – Kelj már fel! – szólok rá hangosabban, határozottan lökök rajta nagyobbat. 

– Mivan? – szól hozzám kómásan. Egyébként ez aranyos, de most pont leszarom. 

– Nem mivan, hanem tessék. Illemtanból elégtelen. – jegyzem meg, de nem is tudom tovább folytatni a beszédet, mert visszafelesel. 

– A nejed vagyok, azt csinálok, amit akarok. – szemtelenkedik. 

– Kurvára tévedsz! A kurva nejem vagy és kurvára az teszed, amit én akarok, és én most kurvára azt akarom, hogy kurvára kelj fel. – rántom fel erőltenül az ágyból, és ekkor realizálódik benne, hogy alig élek. 

– Mi a fasz történt veled? – kérdezi egyből, végig tapogatja fáradt testem. Azért van, ami az évek alatt egy cseppet sem változott, az pedig az otromba stílusa.

– Komolyan szájba foglak verni, vagy szájkosarat teszek rád. – válaszolom vissza, kezdek teljesen magamhoz térni. 

– Normál esetben ez felizgatna. Mondjad már! – emeli fel a hangját. 

Olyan végtelenül hűséges, és olyan kibaszottul alázatos. Tényleg élvezné, mint ahogyan az elmúlt 10 évben is élvezte. Teljesen mindegy volt, hogy mikor, hol, vagy mivel tettem magamévá, mintha csak a szolgámnak született volna. 

Ha őt ismerem meg előbb, lehet olyan elvakultan szerelmes lettem volna belé is, mint Claudiaba. 

– Megtaláltam. – felelem röviden.

– Kit? – kérdez vissza bután. Megpróbálom betudni az ostobaságát annak, hogy most kelt sem. De kezd fogytában lenni a türelmem, és tényleg hajszál választ el attól, hogy felpofozzam.

– Claudiat. – igyekszem röviden válaszolni, most jön az ezer meg egy kérdése. 

Annyira kiismertem, és tudom, hogy egy egész élet nem lenne elég megismerni azt a színes egyéniségét, amit rejteget magában. 

– Hol? – kérdi.

– Lent az alagútban, nem tudom pontosan, nincs hozzá térképem. – felelem.

– Peter? – kérdi.

– Meghalt. – felelem.

– Ki ölte meg? – kérdi.

– Én. – felelem.

– És ő él? – kérdi.

– Él. – felelem. 

– Hogy hozzuk fel? – kérdi.

– Nem tudom. Le kell jönnöd. Szar állapotban van. – válaszolom, mikor végre értelmes témához érünk. Nagyon nehéz ezzel a nővel. 

– Orvosi segítség kell? – kérdezi.

Megmasszírozom az orrnyergem, sajnos nem egy okleveles zseni. Szörnyen nagy hülyeségeket tud kérdezni. 

– Rózsaszálam, szerinted? 10 éve lent roskad abban a beton tömlőcben. Szerinted? Most őszintén. Amíg itt feleslegesen beszélünk, addig ő óráról-órára, percről-percre haldoklik. És aki haldoklik, az még él. – felelem neki, majd felkapok a hátamra egy vastag pokrócot, és leindulok az ajtó felé.

– Állj már meg egy percre. – szólít le. 

– Mivan már? – kérdezek vissza ingerülten.

– Nem gondolod, hogy először el kellene állítani a vérzésed? Különben te se érsz le, én meg nem tudom hová kell mennem. – fejével a karomra biccent, amiből újra ömlik a vér, a kötésem elgyengült. 

– Igyekezz. – visszasietek az ágyhoz, és leülök. Türelmetlenül dobolok a lábammal, amíg Mercedes összevarrja a bőrömet. 

Mint mellettem minden apáca, ő is megtanulta az elsődleges alapellátást, gondoskodott a betegről ugyanúgy, mint Claudia. 

Ez csupán azért volt, mert nem akartam, hogy más gondoskodjon rólam. Hihetetlen szilárd bizalomi kapcsolat épült ki közöttünk, megrendíthetetlen párossá forrtuk ki magunkat. 

Én voltam a rózsának a tekintélye és jelleme, ő pedig a tüském, ami minden oldalról megvédett. 

Az én Rózsaszálam.