Vétkes vagy!

23.

– Mi a bűne annak, aki beleszeret egy istenségbe? Egy tiltott vágyba? Aki epekedik az erkölcstelen hazugságok iránt, aki halmozottan aljas tettekig képes elmenni, aki semmibe veszi a dogmát? – néz rám Claudia, egy rozsdás szöggel vés a bőrére egy keresztet, sűrű vére az ujjainak a végein csattan a hideg betonra. 

A dogma. A megmásíthatatlan papi okirat, a hittétel. Az iránytű az utunkhoz, a gyertya a fényben. Két kezemet a számhoz kapom, nem tudom mitől tartok jelenleg jobban. 

Attól, hogy megvágta magát, vagy attól, hogy vérfertőzést kaphat a rozsdától, vagy attól, hogy bevallotta a titkos vágyait, amivel szembe képes szállni velem.

Gyorsan odalépek hozzá, megragadom a csuklóját és addig szorítom, amíg ki nem ejti a szöget a kezéből, ami olyan hangosan esik a földre, hogy a holtak is meghallják. 

Nézem a vágását, miközben szorítom a kezeit és elemzem. Ez nem ez sima kereszt, ebben a motívumban benne van a vezetéknevem is. 

Lecsavarom a stólát a nyakamról és az alkarjára tekerem, nehogy elvérezzen idő előtt. Erre a vérre semmi szükségem nincsen. 

– Tudod Partenope, Nápoly alapítója olyan keservesen sírt Odüsszeusz után, hogy a könnyeivel megtöltötte a Nápolyi-öblöt. Van valami különleges a szirének könnyében. Azt mondják gyógyító ereje van minden cseppnek. Biztos vagyok benne, hogy csalódott volt, amikor Odüsszeusz jósokra hallgatott, nem pedig a szívére. Akkor talán észrevette volna, hogy a szirén szerelmes. Viszont a sziréneknek senki nem hisz, és soha nem is fog. Tudod miért? – kérdezem, miközben az ölembe kapom az addigra teljesen kimerült, és életgyenge lányt, majd elindulok vele a szobámba. Nem hagyhatom itt meghalni. 

– Mert a szirének bűnös, hazug teremtmények. – feleli kókadozva, mielőbbi ellátásra van szüksége, így sietősen csatangolok vele a folyosón, amíg próbálom beszéddel életben tartani. 

– Nem, kedves. Az emberek is bűnös, hazug teremtmények, mégse utálja mindenki egymást. A szirének másak. A szirének manipulálnak, hangjukkal befolyásolják az ítélőképességünket, megpróbálnak beférkőzni a tudatalattinkban, hogy egy koholt világképet festessenek le. A szirének érzelmei fiktívek és valótlanok, majd amikor elérik a katarzist lerántanak a mélybe, ahonnan már élve nem térünk vissza. – felelem, miközben ő elalszik. Gyenge szívverését és pulzusát hallom a karomon és a mellkasomon. 

Nem törődve azzal, hogy valaki megláthat, berúgom az ajtómat és gyorsan leültetem a székemre, figyelve nehogy hanyatt dőljön. 

Letekerem az alkarjáról a csurig ázott stólámat, ledobom magam mellé és megkeresem az egészségügyi dobozomat. 

Idegesen, remegő kézzel szedem ki a tűt és a cérnát, amivel össze tudom ölteni a friss sebeit. Elé guggolok, térdeimmel a karját satuba fogom, és pár hosszú levegővétel után neki is látok a varrásnak. 

Az első öltés könnyedén átsiklott a vékony bőrén, épp a másodikat próbálom ejteni, amikor Peter beront a szobámba. 

– Te mit műveltél? – von kérdőre idegesen. 

– Takarodj innen. Szépen szólok. – válaszolom higgadtan, miközben öltöm tovább. A feje előre esik a vállamra, ekkor Peter közbe lép. 

– Szereted? – kérdi, majd megérinti a vállamat. Véres kezem remeg magam előtt.

Egyenesen a szemeibe nézek, izzad a homlokom, megremeg a szám széle is. 

– Nem halhat meg. – suttogom neki, mire odasiet az ajtóhoz, becsukja és visszatér hozzánk. 

Megfogja Claudia fejét hátulról, hogy ne fulladjon meg és stabilan tartsa a testét, amíg én varrom tovább. 

Be kell vallanom megkönnyeztem. 

Könnybe lábadtak a szemeim, ahogyan a vérétől átlett itatva szinte mindenünk, hallani ahogyan a bőrét átszúrja a tű, az fülsüketítő volt. Végig remegett a kezem, pedig nem először segítettem már emberen, illetve ugye juttattam már át mást a túlvilágra. 

Most mégis végtelenül gyenge voltam. Lassan és hangosan szívtam ki- és be az orromon a levegőt, összpontosítottam a feladatomra.

– Koncentrálj! - figyelmeztet Peter, aki látja, hogy kezdek összezuhanni. 

És valahol itt történt velem valami olyan, amire még sosem gondoltam és sosem gondoltam volna, hogy bekövetkezik.

Nem fogom tudni bántani. 

Nem leszek képes elvenni az életét, hogy majd talán később egyszer a lelkünk egyesüljön. A gondolattól is futkos a hideg a hátamon, hogy látnom kell őt holtan. 

Nem. Ha ő az én szirénem, akkor boldogan sétálok a hálójába, hogy elpusztítson mindent, amiért megdolgoztam, vígan adom át a lelkem egy sátánnak, hogy megsemmisítse azt. 

– Köszönöm. – emelem a tekintetem Peterre, amikor befejeztem a varrást. Claudia pulzusát megérinti, és bólint, amikor meggyőződik róla, hogy él. 

– Nem érted tettem. – ejt el egy felettébb különös választ. 

Amikor megáll az ajtóban, még egy pillantást vet ránk, egészen pontosan Claudiára és végigméri. 

Aggasztó érzést kelt bennem a reakciója. A hirtelen segítség nyújtása, a sejtelmes megjegyzése, a gyanúsító tekintete. És az én megérzéseim még jobban aggasztanak. Ha csak egyetlen ezred vagy milliomod esély is van arra, hogy a gyanúm igaz, megesküszöm a magasságos Szentekre, a mindenható Úrra, hogy puszta kézzel csonkítom meg, és veszem ez az életét, miközben a napját is átkozni fogja, hogy rágondolt. Arra, ami az enyém.

Csak ülök az ágyam szélén. 

Nincsen közvetlen életveszélyben, csupán folyédékpótlásra és pihenésre van szüksége. Hófehér arcába kezd visszaszállni a vér, szívverése gyorsul. 

– Köszönöm Uram, hogy nem vetted el tőlem. – tenyeremet összeérintem és megcsókolom a kezemet. 

Feltápászkodom, benyúlok a térde és a hónalja alá és felemelem. Elviszem a fürdőszobáig, megnyitom a csapot és beállok vele együtt a víz alá. 

Figyelem, ahogyan a véreink elegye lefolyik a lefolyóba, majd újra az arcát nézem. 

– Olyan gyönyörű vagy. És majdnem elhagytál. Többé ne legyen merszed ilyet csinálni, különben követlek. Bár tudnád mennyire szeretlek. – vallom neki, majd megcsókolom a száját. 

Ujjaimat az oldalába markom, szemeimet összerántva csókolom alvó testét, majd talpra állítom és a testemmel tartom egyhelyben őt. 

Nem bírom megállni. Megkell éreznem őt, tudni akarom, hogy érzi-e a jelenlétem magán kívül is, beleakarok élvezni a kéjes vágyba.