A maffia angyala

22

22

Dario

Az úton hazafelé folyamatosan járt az agyam. A kis vöröske elaludt, így vele hála isten nem volt gondom. Elég lesz egyszer is mindenkinek elmagyarázni a dolgokat.

- Valami nem fér a fejembe...- Kezdtem

- Mégpedig? - Kérdezett vissza Domenico.

- Túl hamar belement a vénember...

- Camila hol van? -  Kérdezte Antonio. 

- Az Atlantisba...Luciaval. - Fordultam hátra. Hirtelen minden kitisztult a fejembe. Valamiben igaza volt apámnak, mégpedig abban, hogy a szerelmes ember nem tud ép ésszel gondolkozni. Pont ez volt az, amit évtizedekig ki használt ez a vén kéjenc. Most nem baszhatom el.

Elég volt ránéznem az öcsémre, már tudta mi jár a fejemben. A főút kellős közepén fordult az ellenkező irányba, majd padlógázzal, mit sem törődve a forgalommal és a lámpákkal, egyenesen a pláza felé vette az irányt. Ilyen sebességgel nem tartott sokáig, hogy oda érjünk. A kamerák és a lámpák teljesen hidegen hagytak. Valószínű, hogyha a zsaruk megnézik a felvételeket, kivizsgálják a tulajdonosokat, semmit nem fognak kezdeni velünk. Pontosabban ez a biztos.

Csak a szerencsének és az öcsém vezetői képességeinek hála, hogy nem törtük ki, a VIP részleg bejáratát. Antonio és Lorenzó felrázta az éppen alvó lányt, majd az egyik kapaszkodóhoz bilincselték a kezeit. Felkapták a fegyvereiket, és Domenicóval együtt kiszálltak.

- Mi történik? Miért vagyok kikötözve? - Pislogott rám a lány.

- Most csak fogd be, és nyugodtan várj minket itt. - Feleltem, behajolva a nyitott ajtón.

A kulccsal a kezemben résnyire lehúztam az ablakokat, hogy a lány tutira nem fulladjon meg, majd sebes léptekkel a bejárat felé indultam, nyomomban a két emberemmel, meg Domenicoval.

Ismerem Luciat. Azon felül, hogy imád vásárolgatni, mert gyerekként ezt sosem tehette meg, nagy részben egy kávézóban ül, és önti magába a tömérdek koffeint, végtelen mennyiségű cukorral. Csak reménykedni tudok, hogy időbe kapcsoltam, még nincs sötét, kizárt, hogy Romero észrevétlenül bejuthatott ide. A biztonsági szolgálat mind egytől egyig tudják, hogy néz ki. Így lepuffantanák már akkor, amikor a bejáratot megközelíti.

Ránéztem az órámra, ami majdnem hatot mutatott. A liftnél gigantikus méretű sor állt, az éttermek és a kávézók nagy része pedig, az utolsó emeleten foglalt helyet.

- A lépcsőhöz! - Ordítottam, majd egészen a célirányig megállás nélkül rohantam, pár embert elsodorva.

Valami történt. A biztonságiak nagy része, egy asztal körül állt, így szinte semmit nem láttam abból, amit éppen eltakartak. Idegesen oda trappoltam, félre lökve a gorillákat, akik a dühös arckifejezésem láttán, a szemüket lesütve, a padlót kezdték bámulni. A tekintetem azonnal megtalálta Camilat. Lassan közelítettem meg. Lehajtott fejjel, az arcát a haja alá temetve beszélt Luciahoz. Kezeit az arca elé téve rázta a fejét. Jobbra és balra. Egy pillanatra megálltam, de csak egy tizedmásodpercig. Pislogás nélkül vezettem végig rajta a tekintetem. A haja egy kissé csapzottnak tűnt, majd ahogy a szememmel lefelé haladtam, a nyakán lévő hosszú véraláfutás azonnal kicsapta a szemem a helyéről. Ilyen senki nem tehet meg vele... Megráztam a fejem, aztán tettem előre kép lépést, a kezem pedig a vállára helyeztem, mire összerezzent. A széken ült, ezért letérdeltem elé, mit sem törődve az embereim furcsa pillantásaival, majd szép lassan elhúztam a kezét, hogy ne takarja el az arcát. Biztos akartam lenni abban, hogy nem esett nagyobb baja. Az a tömérdek smink, amit felpakolt rá valószínűsíthetően Lucia, kissé elkenődött a sírástól. A két tenyeremet, a combján pihenő kezeire tettem.