Haunted || h.s au - hungarian

harmincegy

A könyvtár pontosan úgy nézett ki mint amikor Faye először járt ott. A falakat fapolcok borították, rajtuk rengetek új és régi könyv foglalt helyet. Melegség és fa illat lengte körbe Fayet ami miatt mosolyognia kellett. Valójában hiányzott neki ez a hely, pedig még csak egyszer járt itt. Talán a melegség miatt volt, vagy azért mert Chase ott dolgozott.

"Miért nem megyünk a hátsó szobába?" Mondta Chase, és intette Fayenek, hogy kövesse őt abba a szobába ahol a házáról olvasott.

Amikor beértek a kis szobába, Faye rájött, hogy legutóbb nem fordított sok figyelmet magára a szobára. Gyönyörű volt, csakúgy mint a könyvtár többi része. Habár valami ismeretlen okból Faye már rájött, hogy itt egész más történeteket lehet találni, mint máshol az épületben. Történetek amik valós eseményeket mesélnek, történetek amik a legátlagosabb és a legkevésbé átlagos emberekről szólnak.

Faye leült az asztalhoz, majd Chase is ugyanezt tette.

"Kérdezhetek tőled valamit?" Mondta Faye.

"Igen, persze." Válaszolt Chase.

"Uh, emlékszel az első alkalomra amikor itt jártam?" Kérdezte Faye óvatosan. A fiú amnéziája minden bonyolultabbá tett. Meddig rejtheti el előle az igazságot? Emlékezni rá, hogy mi is történt azon a júniusi napon?

"Nem, nem emlékszem." Mondta Chase komoran. Azóta próbálkozik mióta felébredt, de semmi. Az emlékezete nagy része egy nagy homály volt. "Mikor voltál itt?"

"Oh..." Pánikolt Faye. "Még júniusban." Mondta, majd vállat vont, nem akarta megemlíteni, hogy Harry azon a napon szúrta le.

"Egyébként csak azért jöttem, hogy elolvassak pár újságcikket a házról amelyikben lakom, és arról, hogy mi történt ott. Tudod, a gyilkosság kilencven éve. Tudod melyikre gondolok?" Chase lassan bólintott. "Csak azt akartam tudni, hogy történt-e ott más is, a gyilkossághoz hasonló?" Kérdezte Faye. Ki akarta deríteni, hogy ki volt a sötét alak. Talán nem vett észre valamit legutóbb.

Chase egy ideig csendben ült, majd felállt és járkálni kezdett a szobában. Egy kis ránc volt szemöldökei közt miközben pár mappát nézett át, majd megrázta fejét.

"Nem, nincs semmilyen feljegyzés, hogy történt volna valami más is a házban. Sajnálom."

"Nincs semmi baj. Csak kíváncsi voltam." Mondta Fye majd vállat vont, de belül aggodalom kezdett benne növekedni. Ha semmi más nem történt a házban, ki volt az a férfi a kísértette őt?

Sikoly viszhangzott a házban. A sikoly fájdalommal és dühvel teli volt, mintha két különböző emberhez tartoznának. Majdnem. Nem két emberhez, de egy ember két oldalához. Az egyik jó, a másik rossz.

"Hagyj békén!" Kiáltotta egy fiatal férfi, bár senki más nem volt a házban. Ennek ellenére, gyorsan kapott rá választ. Magától.

"Feladod végre? Tudod, hogy erősebb vagyok nálad." Egy szörnyű és átkozott nevetés lengte be a házat. A fiatal férfi háta embertelen módon hajlott meg, majd egy fájdalmas kiáltás hagyta el száját.

"Látod, nem tudod elviselni. Gyenge vagy. Csak add át nekem a testet, vigyázni fogok rá."

Harry öklével belevert a falba, majd ajkait összepréselte egy vékony vonallá ahogy a fájdalom szétterjedt testében. Nem távozott, a fájdalom mélyen hatolt belé, testébe és elméjébe is egyaránt annyira, hogy már nem tudta lerázni.

A fájdalom emlékeztette őt arra a fájdalomra amit azon az éjjelen érzett amikor meghalt, arra is amikor végignézte a szülei halálát, és arra is amikor ő halt meg, és amióta halott, ez volt az első alkalom, hogy kilencven év után ismét érezte ezt a fajta fájdalmat. De volt egy különbség attól, hogy valami éleset szúrnak beléd, a fájdalom belülről jött, próbált kijutni. Olyan volt, mintha valaki karmokkal vájna a húsába. Valami benne azt akarta, hogy szétszakadjon és elérje a szabadságot. Harry félt, hogy a sötétség akar belőle kitörni, és ő ezt nem engedheti. De tudta, hogy igaza van annak az oldalának ami azt mondta, hogy gyenge és nem tudja, hogy meddig bírja az állandó harcot.

Az ajtó csapódásának a hangja megcsapta Harry füleit. Félelem suhant át rajta, nem akart senkit sem bántani, de ugyanakkor mégis. Bele akart vájna annak az embernek a húsába aki most lépett be az ajtón, és fel akarta szögezni a falra, csakúgy, mint ahogy a macskával tette.

"Nem." Mondta Harry, és fejéhez nyomta kezeit. "Nem, nem, nem."

Harry hallotta a közeledő lépések zaját miközben a földön feküdt, és nem tudta, hogy mit tegyen. Egy része hitt abban, hogy a sötétség teljesen legyőzi, míg a másik oldala még mindig emlékezett az emberre akit a szülei tettek olyanná amilyen volt. A férfire, akire büszkék lehettek, viszont arra amit az elmúlt kilencven évben tett, egyáltalán nem lennének azok. Szégyelnék és büntetnék magukat amiért nem voltak elég jó szülők.

"Harry?" Egy lágy hang rángatta vissza a fiút a valóságba. Faye a lépcsők tetején állt és őt nézte. Ahogy a lány tekintete találkozott a fiúéval, zihálni kezdett. "Harry, a szemeid."