Haunted || h.s au - hungarian

ötven

Faye nagy szemekkel nézett anyjára. Nem tudta elhinni, és nem is akarta. Az az egy mondat, hogy 'Költözünk.' olyan érzést váltott ki belőle, mintha minden, a boldogság, az öröm kifolyna kezei közül. Nem akart az anyja közelében lenni. Nem akart ugyanabban a szobában, sőt ugyanabban a házban lenni vele most.

Faye lassan hátrálni kezdett, majdnem elesett a székben amit felborított. Légzése egyre gyorsult, és egyenletlen lett, szíve gyorsan vert mellkasában.

"Nem." Mondta Faye, majd kiabálni kezdte. "Nem!"

"Nem." Mondta Faye, majd kiabálni kezdte. "Nem!"

"Faye, mi a baj?" Kérdezte Catherine és felállt.

"Én nem költözöm el. Sem most, sem soha." Mondta Faye. "Miért akarod tönkretenni az életem?" Könnyek kezdtek folyni Faye arcán, teste remegni kezdett. "Boldog vagyok itt. Egyszer végre boldog vagyok."

Faye minden testérsze fájt. Minden porcikája fel akarta adni a küzdelmet a fájdalom ellen, ami ellepte az elméjét és a testét. Légzését zokogásai szakították meg.

Catherine szólásra nyitotta száját, talán azért, hogy megmagyarázzon valamit, vagy azért, hogy belekössön a lányába. De Faye nem engedte neki.

"Nem." Szakította félbe Faye és fejét rázta. "Nem akarom hallani amit mondani akarsz. Sajnálom anya, de mindent tönkretettél. Nem ronthatsz be az ajtón és azt mondani, hogy megint elköltözünk amikor itt sem voltál, hogy lásd, hogy végre boldog vagyok itt. Olyan nehéz volt? Hogy megnézd, hogy a lányod boldog-e vagy sem?" Mondta Faye. "Te és apa túl elfoglaltak voltatok a munkátokkal, hogy azt gondoljátok, hogy talán, csak talán a pár hónap alatt kialakítottam magamnak itt egy életet. És ezúttal nem vagyok hajlandó elmenni."

Faye elérte az ajtót. Tekintetét az anyján tartotta aki az asztal mellett állt, ajkai szétváltak egymástól.

"A szobámba megyek, légyszíves ne gyere utánam." Mondta Faye, majd a padlóra nézett. "Köszönöm az ebédet, anya."

Faye sarkon fordult, majd kiviharzott a konyhából és a szobájába rohant. Becsapta maga mögött az ajtót és a földre rogyott, majd elfeküdt a padlón. Még több könny folyt le arcán, amik égették a bőrét. Reménytelennek érezte magát. Teljesen reménytelennek.

Faye kezeibe rejtette arcát, haja beterítette fejét, kizárva ezzel mindent. Próbált mély levegőket venni, de zokogása szinte lehetetlenné tette, hogy normálisan lélegezzen. Kiabálni akart, ugyanakkor összekuporodni egy sarokban és eltűnni. Nem értette, hogy miért történik ez vele. Miért ő volt az aki mindig mindent elveszít, aki mindig szenved?

Faye felnézett egy hangra ami olyan volt, mintha valaki a torkát köszörülné. Harry ott állt a szoba közepén, arcára szomorúság ült ki, ugyanakkora fájdalmat érzett, mint Faye.

Faye hezitálás nélkül kelt fel a padlóról és zárta be a távolságot közte és Harry közt. Kezeivel körbeölelte a fiút és arcát a nyakhajlatába rejtette miközben közelebb nyomta magát hozzá. Nem akarta elengedni. Félt, hogyha megteszi, már nem Westbrookban lesz, hanem Londonban. Faye összefűzte ujjait Harryéivel, mint azokban a filmekben ahol az emberek egymás kezét fogják amikor egy sziklán lógnak. Ha elengedik, a halálukba zuhannak; Faye is így érzett.

 "Nem akarok elköltözni." Suttogta Faye. "Nem akarok nélküled élni."

"Én sem akarok nélküled élni, Faye." Felelt Harry. "Te vagy az első jó dolog ami velem történt kilencven éve. Bármit megtennék, hogy itt maradj."

Faye kicsit hárébb hajolt, hogy Harry szemeibe tudjon nézni. Zöld szemei csillogtak és bánattal telik voltak, mintha valami számára értékes dolgot vennének el tőle. Közelebb hajolt Harryhez, és ajkait a fiúéira nyomta. A csók sós volt, és nem tudta, hogy az ő vagy Harry könnyei miatt.