Haunted || h.s au - hungarian

huszonnyolc

Faye és Harry egy ideig csak csendben ültek és egymást nézték. Az eső elállt, és a nap fénye beragyogta a szobát. Faye szólásra nyitotta száját, de Harry gyorsabb volt.

"Mennem kéne." Mondta a fiú. Tudta, hogy nem kéne ott lennie és így viselkednie, még ha egy része akarta is. Az a része ami azóta nő amióta Faye először megérintette őt. Felállt, hogy elmenjen, de Faye megragadta a karját, és megállította.

"Ne, kérlek ne menj el. Kérlek maradj." Mondta Faye. Hangja gyenge volt, boldogtalannak és távolinak tűnt. "Talán nem kéne akarnom, hogy itt maradj velem a történtek után, de nem akarok most egyedül lenni." A lány tekintete még a Harry kezén volt, szorosan zárta övéibe, hogy a fiú ne tudjon elmenni, miközben Harry óvatosan leült az ágy szélére. Elengedte a fiú kezét, majd végigsimított tenyerén. "És szerintem te sem akarsz egyedül lenni, még akkor is ha tagadod. Igazából senki sem akar egyedül lenni, csak néha ez a könnyebbik megoldás."

"És te ezt honnan tudod?" Kérdezte Harry miközben az őt néző lányra tekintett.

"Sosem mondtam, hogy tudom." Válaszolta Faye nyugodtan. Akart beszélni Harryvel, apró dolgokat megbeszélni. De nem tudja megtenni, ha a fiú bedühödik, és ki tudja mikor lesz megint lehetősége rá. "Csak ezt gondolom. Szerintem az emberek nem magányosságra teremtettek, azt már régen feladtuk."

Harry egy ideig csendben ült magában vitatkozva, hogy melyik oldalát engedje ki, és melyiket ne. Csak két oldal létezett, a fekete és a fehér. Szürke nem volt. A szürke csak egy senki földje volt a két oldal között. Az egyik oldal azelőtt létezett, hogy Harry meghalt, míg a másik lerombolta az elméjét kilencven éve.

"Nézd..." Mondta Faye, megszakítva Harry gondolatmenetét. "Tudom, hogy utálsz engem. De valami oknál fogva még mindig itt ülsz velem szemben, anélkül, hogy bántanál." Faye megnyugtatóan mosolygott Harryre. "sosem az volt a célunk, hogy leromboljunk egy számodra fontos dolgot. A szellemeknek nem... Nekik nem kéne létezniük."

"De nyilvánvalóan mégis léteznek." Mondta Harry. Teljesen mozdulatlanul ült, inkább nézett ki egy gyönyörűen elkészített szobornak, mint egy meggyilkolt fiú szellemének.

"Igen, nyilvánvalóan, de mi ezt nem tudtuk, és soha senki nem mesélt nekünk arról, hogy mi történt veled és a családoddal. Így esélytelen volt, hogy tudjuk, te itt vagy." Mondta Faye. "De nem fogunk elköltözni, Harry. Nem fogjuk elhagyni ezt a házat, ez van. Azt kívánom, bárcsak elmennénk innen, de nem fogunk."

"Miután végeztem-" Kezdte Harry, de Faye félbeszakította.

"Nem, Harry." Faye hangja már erősebb volt. Ismét tudott koncentrálni azok után ami a fürdőszobában történt. "Tudod, hogy mennyire akarod, hogy elmenjünk, és félek azoktól a dolgoktól amiket eddig tettél, és azoktól amiket talán megtennél. De senki nem megy el. Szüleim sosincsenek itthon, és nem fogják észrevenni, hogy valami baj van a házzal és-"

"Nincs semmi baj ezzel a házzal." Mondta Harry mérgesen. A ház tökéletes volt, mindig is az volt, és mindig is az lesz. Az egyetlen gond az volt, hogy a Langford család élt benne, Harryé helyett.

"Nem így értettem. Csak hallgass meg, oké?" Mondta gyorsan Faye, félve attól, hogy elszúrja a lehetőséget. "Nem fogunk elköltözni, mert nem tudunk. Egyszerűbb lenne, ha valamiféle tűz-szünetet kötnénk, és utána csak élnénk az életünk, és békén hagynánk a másikat."

"Csak élnénk?" Mondta Harry, majd felhorkant. "Könnyű mondani, amikor van egy életed amit tudsz élni."

"Én..." Motyogta Faye bepánikolva. De hiába gondolta azt, hogy teljesen elszúrta a beszélgetést, Harry még mindig mozdulatlanul ült, és érzéketlennek tűnt. "Kérlek, csak nem akarom, hogy másnak is baja essen. Gondolkodhatnál rajta, de csak akkor, ha itt maradsz és mesélsz nekem magadról."

"Meséljek magamról?" Mondta Harry miközben szemöldökeit felhúzta. "Jobb, ha nem tudsz rólam semmit."

"Miért gondolod ezt?" Kérdezte Faye. Megint megakarta fogni Harry kezét, biztosítani róla, hogy nyugodtan beszélhet, nem lesz semmi baj. "Add ki magadból."

"Faye, nem." Kiáltott fel Harry. "Nem érted. az elmúlt kilencven évben, csak sötétség volt bennem. Olyan voltam belül, mint egy fekete lyuk , és amint fényességet találtam, eltűnt benne és soha többé nem láttam. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb." Harry hangja komoly volt, tekintete a padlóra esett.

"De valami változott, nem?" Kérdezte Faye óvatosan. "nem ugyanaz a személy vagy, mint amikor beköltöztem."

"Tényleg nem." A Harryben lévő fal omlani kezdett ahogy beszélt. "És te sem." Faye zavarodott arckifejezéssel nézett rá, de tudta, hogy igaza van a fiúnak. Már nem érezte ugyanannak a lánynak magát, valami hiányzott belőle. Valami ami elveszett. De próbált megszabadulni a fejében lévő hangtól, ami azt mondta, megváltozott.

"Szóval már csak nem csupa sötétség vagy, ez jó." Mondta Faye. "Milyen érzés?"

"Nincs szükségem terapeutára, jól vagyok anélkül is, hogy beszélnék arról ami velem történik." Mondta Harry ismét Fayre nézve. "Attól, hogy beszélek róla a szüleim nem fognak visszajönni, és nem fogják elkapni a két férfit aki ezt tette a családommal." Tette hozzá, majd felállt. El akart menni, de Faye úgy érezte, nem azt kapta ettől a beszélgetéstől, amit várt. Meg akarta ismerni a fiút, tudni akarta a történetét.

"Csak azt akarom, hogy befogadj." Mondta Faye halkan, Harryre nézve.

"Ez nem olyan egyszerű. Sokkal bonyolultabb, mint arra most rájönnél." Válaszolta gyorsan Harry, hátranézve válla mögött mielőtt az ajtó felé kezdett menni.

"Várj!" Kiáltott fel Faye és gyorsan felállt az ágyról. "Harry. Még egy utolsó dolog."

"Mhm." Állt meg Harry.

"Mit csináltál ma délelőtt a kórházban?" Kérdezte Faye.

"A kórházban?" Mondta Harry és ismét hátranézett válla felett. "Ehhez a házhoz vagyok kötve, nem tudok elmenni." Majd elment, szavai viszhangoztak Faye elméjében.