𝐅𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐫𝐭𝐞𝐥𝐞𝐧 (1-2 évad befejezett)

I. Prológus

Valaki van a házban.

Hangos csattanás vert fel az álmomból, lihegve felültem és a sötétségben kerestem a hang forrását. A házban rajtam kívül nem tartózkodhatott senki, mégis újabb zajt hallottam a konyhából. Szívem kiugrott a mellkasomból, majd visszafojtott lélegzettel tettem le a talpam a hideg talajra és csendben füleltem. Pár másodpercig minden hang elhalt, aztán kivágódott az ajtó és berontott rajta egy nagydarab férfi. Nem volt esélyem bármit cselekedni, mire feleszméltem a padlón kötöttem ki, homlokomat erőteljesen lenyomta a cipőjéhez. Azonnal elöntött a pánik és minden erőmmel szabadulni próbáltam.

- Eressz el! – sikítottam. A szemem sarkából próbáltam valami tárgyat találni, amivel megtudnám ütni, de hiába vergődtem a szorítása alatt csak a körmömmel sikerült felszántani az arcát.

- Te rohadt kis... – megmarkolta a pólóm kivágását, és levágott a földre. Tompa fájdalom az oldalamba nyílalt. A nyakamra tette a kezét, ezzel elzárva a levegőm útját. Ekkor fedte fel a durva kinézetét. Fuldokoltam, megpróbáltam letépni magamról a kezét, hogy oxigénhez jussak. Elvetemült módon nézte, hogy vergődőm alatta és egyre jobban szorított le. A halál árnyékában álltam, és nem sok jót jósoltam magamnak. Nem éppen így képzeltem a halálom.

- JIM! Siess már, nincs kedvem itt tölteni az éjszakát! – idegen hang zökkentette ki és a kezei már nem tartottak olyan szorosan.

- Ezt még elintézem! – kiáltotta ki válaszul, majd hirtelen elengedett, amitől fellélegzett a tüdőm és köhögésroham öntött el. Letöröltem a könnyeim és remegve vártam mi fog következni.

- Úgy látszik ez a szerencsenapod. - vigyorogva rám kacsintott és ijedten elcsúsztam tőle miközben folyamatosan kapkodtam a levegőért, ő nem vette le a ragadozó szemeit rólam. Penge csillant a félhomályos szobában. Valaki mentsen ki ebből a rémálomból!

- Hol van az apád?

Rémületem a tetőfokára hágott a kérdése hallatán, mert ez mindent elárult, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe. Az apám belekeveredett valami rosszba. Nem tudtam hol van, lehet az egyik kocsmában. Nem mertem túl mélyen beleásni a magánéletébe.

A férfi újra megragadott és a hallgatásom miatt a hajamba tépett, amitől zokogni kezdtem.

- Kérdeztem valamit ribanc!

Könnyeim patakokba folytak végig és amennyire tudtam a gonosz szemeibe néztem. Gyenge voltam ehhez.

- Kérem...én...Nem tudom hol van. - hangomat túlságosan gyengénenk, a torkomat pedig száraznak éreztem. Mit tegyek?

Ellenfelem feldühödött és az arcát az enyémbe nyomta. Bűzös lehelete az orromat facsarta. Azt hittem végre elenged és felébredek ebből a szörnyű álomból, de amint nevetni kezdett és a torkomhoz nyomta a kését, tudtam, hogy itt már senki nem segít rajtam.

- Szórakozol velem bazdmeg? Véded őt? Hol van az a nyomorult apád?

Gyomrom összeszorult a félelemtől és esdeklően néztem rá.

- Esküszöm nem tudom! Nem sűrűn jár haza, ha mégis csak pénzért jön.

Vagyis a pénzemért.

Hideg penge éle megkarcolta a bőröm és vér buggyant lefelé a nyakamon. Szorosan lehunytam a szemem és vártam az elkerülhetetlent.

- Holnap estig kapsz haladékot, ha nem keríted elő neked kell a tartozását kifizetned. – tekintete összeszűkült ahogy a testemre nézett. Elfogott az undor, mert tudtam mire célzott.

A késhegyét az ajkamra szorította, majd torz mosolyt villantva eltaszított. Felszisszentem a bevert fenekem miatt, amennyire lehet elhátráltam tőle. Rettegve figyeltem, hogy a kését a nadrág szíjába csúsztatta. Minden bátorságomat összeszedve megkérdeztem.

- Mennyivel tartozik?

Beteg vigyorával lenézett rám, majd a zsebébe nyúlva kivett egy névjegykártyát, amit a lábaim elé dobott. A kártya sziluettet játszott a levegőben.

- Kérdezd meg tőle, alig várja, hogy találkozzatok.

Ajtóhoz sétálva még utoljára odaszúrt nekem egy mondatot.

- A helyedben nagyon gyorsan előkeríteném apádat, és ha megfordulna a fejetekben a szökés gondolata. Hidd el megtalálunk. Van rosszabb a halálnál.

Azzal kisétált a szobából ott hagyva lelkileg teljesen összetörve.