𝐅𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐫𝐭𝐞𝐥𝐞𝐧 (1-2 évad befejezett)

II .ÉVAD -7. Titkok

Egy töredék másodpercre elhittem, hogy otthon vagyok. Elképzeltem a gyerekkori puha ágyikómat a falamat, melyet világos kékre festettünk és a plafonomon sötétben világító csillagokat. Emlékeztem a friss kakaó és palacsinta illatára, hogy anyám kiállt, hogy kész a reggeli, én pedig kicsoszogtam az agyonhasznált hercegnős papucsomba.
A valóság sajnos túl kiábrándító.
Mikor kinyitottam a szemem. Visszatértem a rácsaimhoz a négy falhoz, mely körbe vett. Nem emlékeztem mit történt azután, amikor David meglőtt, de amint magamhoz tértem ugyanitt találtam magam. A nadrágomat levágták arról a feléről, ahol megsebesültem és valaki kiszedte belőlem a golyót és rendbe tette a lábam. A gyógyszer már rég kimehetett belőlem, mert éreztem a fájdalmat, de abban sem voltam benne biztos, hogy egyáltalán kaptam. Ezek mind egytől egyik pszichopaták. Attól féltem, hogy kimúlok a fertőzésben. Kötések sterilnek tűntek és szakszerűnek. Nem lepődtem meg, hogy nem hagytak meghalni.
Direkt életben hagytak.
Nem tudtam lábra állni, ezért csak a matracon ültem és a rossz lábamat kinyújtottam, míg a jó lábamat felhúztam magam elé, majd átöleltem a térdemet. A fejemet a téglás falnak támasztottam és kinéztem a rácsokon túl, mert nem voltam egyedül.
A kerek asztal előtt a két férfi kártya paklival játszott. Még nem tudtam a nevüket, de úgy azonosítottam be őket, hogy az egyik a vékony kitetovált, mert neki egészen a nyakáig különböző minták vannak. A másikat a nagyobb darab sebhelyesnek, mert a szemöldökénél lejjebb a szeme alatt végig futott egy heg. Nem volt köztük Gleb, aki végigráncigált a folyosón. Ez kicsit megnyugtatott.
A két férfi csak oroszul beszélt egymással, ha tudtak is angolul direkt egy szót sem ejtettek ki, nehogy megértsem. Már itt voltak, mikor felébredtem és a paklit keverték. A tetovált egyfolytában cigizett, amint elszívta a slukkot, kezdte is a második szálat. A sebhelyesnek ez nem annyira tetszhetett, mert ide-oda hessegette a levegőt és fintorgott.
Így néztem őket egy darabig. Egyáltalán nem foglalkoztak vele, hogy itt vagyok. Olyan érzésnek tűnt, mintha kívülről szemléltem volna őket.
Sokszor elaludtam, mert legyengültem és a fájdalom kikészített. Bebóbiskoltam egy időre, de nem tűnhetett olyan soknak, mert még mindig az asztalnál beszélgettek. Az volt az érzésem, nem véletlenül rakatták ide le őket. Először féltem, hogy még jobban bántani akarnak, de nem történt semmi.
Felsóhajtottam és előrébb csúsztam a szakadt matracon. Minden bátorságomat összeszedtem és megszólítottam a két férfit.
- Kérem...Kaphatnék egy kis ételt? - a szavak az ajkaimon erőtlenül és vékonyan törtek ki.
A beszélgetés elhalt és síri csend töltötte be a helységet. Fejüket az én irányomba fordították és közömbös arckifejezéssel bámultak.
Talán tényleg nem értették, amit kérdeztem, de nem mertem elismételni.
Aztán a tetkós kitolta maga alól a széket és oroszul mondott egy szót a társának. A szív verésem felgyorsult és pillanatok alatt levert a víz. Azt hittem, hogy hozzám indul, de kisétált és kettesben hagyott az izomaggyal.
Remélem nem hoztam bajt a fejemre.
Mi van, ha a pszichopata állatnak szól? Nem fogom kibírni, bármit csinál velem. Megint bántani fog.
Nem sokkal később tért vissza a tetkós pasi, kezében egy tányért hozott. A szemeim elkerekedtek és megkönnyebbültem. Ezek szerint megérti a nyelvemet. A pasas a zsebébe nyúlt, kihalászta a kulcsot és kinyitotta a zárkámat. Szembe néztünk egymással, majd kifejezéstelen arccal a kezembe adta. Kanalat nem kaptam, de nem érdekelt. Most kezdtem érezni egy halovány reményt.
- Köszönöm. - rebegtem hálásan. Alig észrevehetően biccentet, majd hátat fordított.
- Várjon! - szóltam utána. A férfi visszafordult.
- Megtudná mondani milyen nap van ma?
Felvonta a szemöldökét és a sebhelyesre pillantott. Néma kommunikációt folytattak egymást közt. Végül újra rám emelte a tekintetét és mély hangon így felelt.
- Hétfő.
Halkan kifújtam a levegőt és emésztgettem az elhangzott szót.
Négy napja tartanak fogva. Négy napja. Épp elég idő ahhoz, hogy tudjam Rick a keresésemet szervezi.
A tányéromat szorongattam, ami igazából egy Ben&Jerry fagylaltos doboz volt. Magasról letojtam mit eszek, mert ahogy belemártottam a kezem a kásás cuccba, csak ettem. Életemben nem esett még semmi olyan jól, mint az az étel. Magam sem tudom mit ehettem, de volt benne kenyér darab és azzal fényesre kinyaltam a műanyag bödönt.
Túl gyorsan fejeztem be és a gyomrom a hirtelen ételhez jutást nem bírta feldolgozni. Imádkoztam, hogy ne jöjjön vissza. Inni akartam és kezet mosni, ebben csupán a lábam akadályozott meg.
A csap három lépésre volt szembe tőlem. Egy gyors lépést kellett tennem és a mosdókagylóban már megtudjak kapaszkodni. Óvatosan kiültem az ágy szélére. A fogamat összeszorítottam, majd felemelkedtem és...
- Baszd meg!
Összerogytam a földre. Nagyon erős, éles fájdalom hasított a combomba. Felnyüszítettem és az omladozó plafonra emeltem fel a fejem.
Nevetés ütötte meg a fülem és fellobbant bennem a düh. Nem néztem rájuk, ehelyett minden erőmet összeszedtem és megpróbáltam felállni. Az egész testem beremegett az erőlködéstől. Elfojtottam mélyre a feltörő zokogásom, hogy ne lássák a szenvedésem, mert ezek a mocskok teljes testükkel felém fordultak a székkel és várták a gyengeség jeleit tőlem. Igyekeztem úrrá lenni magamon.
- Gyerünk egy nagy lépés kell! - suttogtam, hogy csak én halljam. Nagy levegőt vettem és gyorsan megragadtam a koszos mosdókagyló szélét. Miután végeztem a kézmosással, folyadékpótlással addigra az oroszok visszafordultak és felhagytak megszégyenítésemmel.
Elfeküdtem a matracon és a fal felé fordultam. Összegömbölyödtem, hogy ne fázzak annyira, mert ide lent a nedves falak, a doh, és az ablaktalan övezet rettenetes hideget árasztott magából.
Semmi nem volt nálam, amivel betudtam volna takarózni. Így jobb híján a pulóveremet húztam összébb magamon.
Hangos léptek zaja csapta meg a fülem. A betonlépcső iránya felől jött. Félve oda sandítottam a tekintetem.
- Ivan? Ti meg mi a faszt kerestek még mindig itt? Nincs jobb dolgotok? - förmedt rájuk Gleb, amint meglátta, hogy jókedvűen töltik ki egymásnak az italt. Összerezzentek és felpattantak a székről. A kártyalapok a földre hulltak.
- Azt lett adva parancsnak, hogy figyeljünk a csajra. - felelte a nagy darab izmos.
Gleb szeme szikrákat szórt.
- Ja, hogy néha nézzetek rá él-e még. - válaszolta gúnyosan.
Ez kedves.
- Nem egész nap itt lebzselni basszátok meg!
Idegesen megrázta a fejét.
- Takarodjatok fel és menjetek dolgozni. Kurvára nem csináltatok eddig semmit, úgy hogy gyerünk!
A fejét a tetovált férfira fordította.
- Denis, te menj be a városba és szedd be a pénzt.
Na, legalább megtudtam a nevüket. Mindkettő bólintott és ráérősen elindultak.
- Mind ha élnétek baszki. Azt akarjátok, hogy a Főnök elégedetlen legyen? Azt ti sem akarjátok, nem igaz?
- Bocs, Gleb már megyünk is! - mondta Ivan. A lépteiket sietősre fogták. Addig néztem utánuk, míg el nem tűntek a lépcső fordulóban.
A lépteiket sietősre fogták. Addig néztem utánuk, míg el nem tűntek a lépcső fordulóban. A figyelmét rám irányította a sötét szemei szikráztak.
Gleb eddig csak dühösnek tűnt, most viszont olyan, mintha őrjöngeni akarna.
- Te meg mi a fenét bámulsz?
A magasba tartom a kezem. Nem akarom magamra haragítani.
- É-én sem...
- Kelj fel, te velem jössz!
Elfojtom a rettegésem, helyette nyugodtan így felelek.
- Sajnálom, de nem tudok rendesen járni.
Az arca kicsit eltorzul, a szeme villámokat szór.
- Nem érdekel. Felállsz és elsétálsz velem. - parancsolta nyomatékosan minden szót hangsúlyosan kiejtve. Belegondolok, hogy azt két lépést is szenvedéseken keresztül tettem meg, nem vagyok képes fizikailag járni.
Megrázom a fejem, de előre sejtem, hogy baj lesz.
- Nem megy. - felelem reszketeg hangon.
- Nem? - nevet fel, mint egy örült aztán elsötétül a tekintete. Előveszi a zárkám kulcsát és zörögve kinyitja az ajtót. A falhoz húzódok, minél távolabb tőle. Itt nem véd meg senki. Ijedtemben túl gyorsan hadarom a neki szánt szavakat.
- Figyeljen. A pszichopata főnöke lábon lőtt, nem várhatja el tőlem, hogy képes legyek regenerálódni. Jézusom, igazából tudom, hogy nem érdekli magát, hogy élek-e vagy halok, de kérem, nem tudok lábra állni. Őszintén szólva, lehet hogy meghalok fertőzésben, de ez magukat úgy sem érdeklik, nem igaz? Komolyan az életem egy katasztrófa. Mindenki meghal körülöttem. Maguk persze a ráadás. Nem hiszem el, hogy elraboltak ez is csak velem történhet. Életemben nem csináltam semmi olyan bűnt. Mármint...oké volt mikor csaltam és egyszer csokit loptam a sarki boltból, mert Jason a barátom rávett. Ezeket bevallom, de baszki nem hiszem el, hogy ennyire utál az élet. Végre találtam egy olyan embert, aki eltűri a furcsaságaimat és elvenne feleségül, de erre mi történik? Elárul egy ember, akit ha meglátnék tuti szétverném a tökeit és most rendesen elgondolkodtam azon, hogy késsel kibelezném, de nem számít. - legyintek.
- Pedig nem tartom erőszakos embernek magam. Ja, várjunk csak! - kapok észhez idegbajosan.
- Már öltem embert, azt aki betört a házamba és elakart kapni. Igen, torkon lőttem, de esküszöm a kezére céloztam! Előtte attól a mocsoktól akartam megtanulni lőni, de hát látod nem sikerült. Konkrétan gyilkos lettem, de még ezen sem tudtam elgondolkodni, mert ugye fogságban vagyok és legalább a tizenötödik pánikrohamomnál járok, de semmi baj. Kibírom. Csodálatos módon, ennek még nincs vége, mert David akit életemben nem láttam, csak hallottam róla elraboltat, mert Ricket akarja megbüntetni, ezért én kellek neki. Mert mért ne? A nőt kell bántani, ez aztán igazi férfira vall. Azért, mert megmondtam neki a magamét, nyilván az a megoldás, hogy lődd meg a csaj lábát, hogy járni se tudjon. Jó-jó tudom, hogy ti az orosz maffia vagytok, vagyis inkább sejtem. Elegem van ebből. Végettem üthettek, éheztethettek sőt itt a másik lábam eresz bele te is egy golyót. Nekem már mindegy. Komolyan mondom, nem tudom mit tettem előző életemben, de ez a karma kicseszett nagy szívás.
Kifújtam a levegőt és befejeztem, ami felgyülemlett bennem. Még a lelkem is megkönnyebbült, hogy kiadtam magamból. Aztán a zokogás, olyan hirtelen szakadt ki belőlem, hogy még én is megdöbbentem saját magamon.
Gleb lemeredve állt, láthatóan ő jobban ledöbbent, mint én. A könnyek patakokba folytak az arcomon, teljesen nedvessé tették a bőröm. Aztán a szemem sarkából megláttam Davidet, hogy tenyérbe mászó mosollyal néz a rácsokon kivűl. Úgy zokogtam, hogy még életem során soha. Fájdalmasan rázkodtam össze, a testem remegett. Nem tudtam abba hagyni a sírást. Nem kaptam levegőt.
- Főnök, én épp most akartam felvinni neked, de ő...
David feltártotta a kezét, belefojtva a szót a férfiba azután megigazította az élére vasalt fekete öltönyét.
- Gleb, hagyj magunkra.
Keserves sírásom nem ért véget, tovább folytatódott. Nyugodt, határozott lépésekkel haladt beljebb a cellámba. Nagyon közel merészkedett hozzám, de a földről a tekintetem nem emeltem fel, ezért a fényesre lakozott cipőjét láttam meg elsőnek.
- Sok minden kitaláltam, hogyan bünthethetnélek meg, mert nem tűröm, hogy így beszéljenek velem, de erre megérte várni. Látod, nem kellett sok idő, hogy megtörjelek. - mondta szórakozottan.
- Gyűlöllek-mondtam összeszorított foggal.
- Már vártam ezt a szót. - nevetett ki.
- Csinálj, amit akarsz - zokogtam - nem érdekel.
- Bátor szavak, de tudom, hogy nem gondolod komolyan.
Helyet foglalt mellettem a matracon és a kötésemre tette a kezét. Kiakartam vonni magam a kezei közül, de erősebben ráfogott, amitől erős fájdalom nyílalt belém.
- Ez a seb amit okoztam neked lehet, hogy majd elmúlik, de lesz ott egy picurka heg és ez egész életedben emlékeztetni fog téged és Ricket rám.
- Undorodom tőled. Rick úgy is megtalál és kiszabadít! - vágtam oda. David mosolyogva letörölte a könnycseppeimet. Megnyalta az alsóajkát és részletesen megfigyelt.
- Mondok neked valamit. - kezdte lágyan. A sírásom kicsit alább hagyott, de egyfolytában szipogtam és töröltem a pulcsim ujjával az arcom. Az elégett arcára pillantottam, majd át a kék üvegszemére.
- Ricknek foggalma sincs, hogy hol vagy. Nem tudja hol keressen. Annyit tud, amennyit Tony barátunk elmondott neki. Végtére azt is hiheti, hogy leléptél tőle.
A szívem kihagyott egy ütemet.
- Rick tud róla, hogy Tony áruló, hiszen én mondtam...
Elcsuklott a hangom és ekkor eszembe villant, hogy nem volt időm elmondani neki, mert Tony leütött. Ne, ne, neee... Ricknek fogalma sincs, hogy az ellenség végig mellette áll. Tony hamis hírekkel informálja. Nem fogja megtudni, hogy itt vagyok.
- Látom forognak az agy tekervényeid. - szólt félmosollyal az arcán. Az arcomra volt írva minden érzelmem. Légszomjam támadt és szédülni kezdtem.
- Tönkre fogom őt tenni mindenhogy, ahogy egy embert lehet. Elveszem a nőjét, elveszem a vagyonát, mindent ami számára fontos. A földdel akarom egyenlővé tenni. - mondta keményen. Mély levegőt vettem.
- Miért teszed ezt? - kérdeztem fáradtan.
- Áhh, hallani akarod a mesét rólam? Remek! Akkor jól figyelj. - hangja elmélyült.
Átfogtam a lábam és az államat a térdemre illesztettem.
- Volt egyszer egy fiú, aki felnézett az apjára. Igaz ritkán látogatta, de ha jött mindig boldogan várta. Nyomornegyedben élt a drogos anyjával, apa nélkül. A fiú rengeteget éhezett, de az anyja a heroin megszállotja volt, ezért a fiúnak magáról kellett gondoskodnia. Egyszer a fiú a fejébe vette, hogy megkeresi az apját. Az apja először tiltakozott, hogy menjen el, de aztán megegyeztek, hogy had dolgozzon nála a fiú. A fiú boldog volt, mert ott hagyta az anyját, akit gyülőlt és a saját apjának dolgozhatott. Telt, múlt az idő a fiú megnőtt és egyre fontosabb munkákat kapott. Ő intézte a beszerzőket, minden üzletet profin oldott meg. Az apja büszke volt rá és egy nap azt mondta neki: Mikor megöregszem, rád hagyom a birodalmam. A fiú még sosem volt annyira boldog, mint aznap. Aztán egyszer az apa behívatta őt, egy borítékot tartott a kezében. Azt mondta, hogy az igazi fia végre visszatért hozzá és hogy ez a csekk fedezi az élete egy részét. Megfenyegette, hogy ne jöjjön többet vissza, és soha ne menjen a fia közelébe, mert megöli. A fiú majdnem belehalt az érzésbe, hiszen évek óta mellette volt. Egyszerűen lefizette, hogy tűnjön el, mert neki van egy sokkal jobb fia, mint ő. A fiú elmondta az apjának, hogy szereti, de amaz csak kinevette. Így hát elment, de látni akarta a másik fiút, ezért elment a lakásához és kifigyelte. Látta, hogy az apja ölelgeti azt a másikat, látta, hogy mindent megkap amit ő nem. Dühös lett. Kitervelte, hogy bejut a lakásához és felgyújtja vele együtt a házat. Meg is tette. Egyik éjszaka, mikor már mélyen aludt, fellocsolta a szobáját benzinnel és meggyújtotta. A fiú nézte, ahogy alszik és annyira nézte, hogy nem vette észre, hogy felébredt és meglátta őt. Verekedni kezdtek a tűzben, de a füst mindent beborított és alig láttak valamit. Mindketten fulladoztak, míg a másik fiú felül kerekedett rajta és a fejét a tűzbe nyomta. A fiú utolsó emléke, hogy az utcán fekszik. Akkor eldöntötte, hogy majd egyszer, mikor erősebb lesz, tönkre teszi őt.
David utolsó szavai elhaltak és csend telepedett le. Az agyam próbálta feldolgozni a hirtelen jött információkat, de képtelen voltam elhinni.
- Édes istenem...- suttogom elképedve. David felkel mellőlem és megáll velem szemben.
- Rick a testvéred! - kiálltom fel, de képtelen vagyok megemészteni.
David közönyösen bólint.
- Igazából a féltestvérem.
- Az nem lehet... Rick soha nem mondta, hogy lenne egy féltestvére. - mondtam a halántékomat masszírozva. David mélyen a szemembe néz.
- Mert még ő sem tudja.
Még jobban elképedek.
- De, akkor ez nem az ő hibája. Nem őt kell ezért hibáztatnod, hanem az apját!
- Fogd be a szád! - szólt rám erélyesen, nem tűrve a fecsegésemet.
- Nem! Ezt nem látod át! Neki semmi köze ehhez. Ez az egész csak a féltékenységről szól. Elmondhattad volna neki. Istenem, ne tedd ezt! - esedeztem meggyőzve őt. De hogyan is tudnám meggyőzni, ha már évek óta a bosszúra szomjaz? Csupán egy eszköz vagyok, az ő játékában.
- Nem tudsz te semmit! - vicsorogta, aztán Gleb nevét szólította. Nem mehetett messze, mert rögtön lejött a lépcsőn és megtorpant parancsra készen David mellett. Rám se nézett mikor kilépett a cellából és kiadta az utasítást.
- Vidd a lyukba. Egy pár napig látni se akarom.
- Várj! Ne csináld ezt. Ez nem Rick hibája, ne őt büntesd ezért! - kiáltottam hangosan utána, miután Gleb megmarkolt és felkapott az ölébe. Kétségbeesetten kapáloztam, aztán kivitt innen és a sötét folyosón végig vitt. Egy acél ajtó előtt rakott le és betuszkolt a sötét verembe. Oda ahova először kerültem.
- Nem tarthat örökké fogságban. - mondtam Glebnek.
Felvonta a szemöldökét és gúnyos tekintettel így felelt.
- De igen, mert nem ismered.
Ezután becsapta az ajtót és egyedül maradtam a sötétségben.
-----------------------------------------
Sziasztok! :)
Remélem tetszett a rész.