𝐅𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐫𝐭𝐞𝐥𝐞𝐧 (1-2 évad befejezett)

II .ÉVAD -10. Mesélj nekem

Nem törtem meg.

Minél többször ismételtem, annál kétségbeesetten próbáltam bebizonyítani önmagamnak.

Nem fogok darabokra törni - sulykoltam magamban elszántan.

A hazavezető úton a hátsó ülésen ültem, a fejemet a mellkasának döntöttem, míg ő szorosan tartott a karjaiban. Több, mint másfél órát töltöttünk a kocsiban. Most szembesültem, milyen messze vitt el David. Azon filóztam, hogy ha nem érkezik meg időben Rick, lehet, hogy mostanra halott lennék.

Fáradtan lehunytam a szemem és magamba szívtam mentolos illatát. A halántékomra gyengéd puszit hintett.

- Mindjárt otthon vagyunk - súgta bársonyosan. Nem válaszoltam. A gondolataimba merültem.

Otthon egyből egy orvos fog várni, ami azt jelenti az összes zúzódásomat meg kell mutatnom. Ez szorongással töltött el.

Az ablakon kitekintve néztem az egyre ismerősebb tájat. A sofőr balra fordította a kormányt, rá az ösvényre. A mediterrán építésű házunkat azonnal megpillantottam és láttam, hogy egy bogár járgány parkol a kovácsoltvas kerítés előtt. Az elektromos kerítés már nyílt is. Az autók a hátunk mögött követtek és mindegyikük leparkolt a köves bejáratnál.

Rick segített kiszállni, majd a bogár tulajdonoshoz fordult, akivel határozottan kezet fogott. Ismerősnek tűnt. Megnyugtató arcú, őszhajú öregúr volt. Hirtelen eszembe villant, hogy ő volt az, aki megvizsgálta Ricket, amikor golyó találat érte az oldalán. Oh...azok az emlékek.

Szerintem életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt.

Rick diskurált az orvossal valamit, majd az apjával is beszélt. Rocco testőrei a háttérben figyelték, bár nem szálltak ki a járműből a szemüket nem vették le a főnökükről. Rocco rám vetítette nézését. Alaposan szemügyre vett aztán így szólt.

- Gyógyuljon meg, és remélem mikor újra látom, jobban lesz. - kívánta olasz akcentussal.

- Remélem úgy lesz. - fogadtam el félig biccentve. Még mindig az a koszos, zöld színű vadász ruhát viseltem. Leakarom tépni magamról!

- Fiam, én most elmegyek, de holnap beszélünk. Tudod mi a dolgod, és tudod mi az enyém.

Mélyen összekapcsolódott a tekintetük.

- Igen apa.

Aztán elköszönt az orvostól, aki rebegett neki egy ,,viszontlátásra Uramot".

Hárman bevonultunk a házba. Kísérteties borzongás futott végig rajtam visszaemlékezve a történtekre. Egyből feltűnt milyen rendetlenség uralkodott. Ezt a házat még sosem láttam ilyennek. Általában rend van.

A vendégszobába kísért minket Rick, amiben csak egy szekrény, franciaágy és aprócska asztal helyezkedett el. A doki kipakolta a táskáját arra az dióbarna asztalra ami az ágy előtt állt, majd felém fordult.

- A nevem Dr. Henderson - mutatkozott be illedelmesen.

- Elina. Elina Winslet.

Finoman kezet rázott velem. Az ujjait nagyon puhának éreztem, az én horzsolt bőröm és töredezett körmeimhez képest.

- Uram. Kifáradna legyen szíves? - intézte Rickhez a kérdést.

Gondolom az orvos-beteg titoktartás miatt akarta, hogy kimenjen.

Rick karba tette a karját és összevont szemöldökkel meredt rá.

- Maradni akarok.

- De... - kezdte a férfi, mire én nyugtatóan közbe szóltam.