𝐅𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐫𝐭𝐞𝐥𝐞𝐧 (1-2 évad befejezett)

II .ÉVAD -6. David

Sötétben ébredtem fel. Körülölelt, nem engedett.
A fejem szétszakadt és hányingerem volt. Pislogni kezdtem, és rájöttem, hogy már nyitva van a szemem, csak nincs körülöttem semmi – ahogy felettem vagy alattam sem, csak a fájdalom kalapál a fejemben. Megint pislantottam. Semmi. Még csak körvonalak sem rajzolódtak ki a nagy, homályos ürességben. Mindent beborított a végtelen sötétség. Az adrenalin elöntötte az agyam, a szívem a torkomba ugrott. Nem látok. Nem éreztem a karomat meg a lábamat, de a nyelvemet vagy a lábujjaimat sem. Mintha nem lenne testem. Viszont hallottam. Édes istenem, még ha csak a saját szívemet is; úgy dübörgött, mintha arra készülne, hogy kirobbanjon a mellkasomból. Oké, ne pánikolj be. Lehet, hogy elraboltak. Az is lehet, hogy meghaltam és a pokolba vagyok, azért van ilyen sötét. Előfordulhat, hogy egy koporsóban vagyok eltemetve a föld alatt. Erősen rám tört a hányinger. Kapok levegőt, nem lehet koporsóban. Ne pánikolj be!
Erősen koncentráltam, hogy megtudjam mozdítani a kezem, de csak a zsibbadtság maradt. A rettegés olyan gyorsan ért utol, hogy esélyem nem volt. Fekszem vagyis úgy érzem, hogy fekszem, mert már semmiben nem vagyok biztos. Kábítószer hatása alatt lehettem, ezért bénulhattam le és csupán ki kellett várnom, hogy elmúljon a hatása. Az egyik legfélelmetesebb kérdések amit feltettem magamnak; hogy hol vagyok, mióta vagyok itt, és valaki jönni fog-e és ha igen rosszabb lesz a helyzetem, ha megjelennének.
A nevet, amit nem fogok kiejteni a számon, még gondolatban sem- azt mondta nem fogok meghalni - hanem sokkal rosszabbra számíthatók.
A pánik újra előtört rettegéssel keveredve. Azt akartam, hogy ne érezzek fájdalmat. Fejem továbbra is lüktetett ott, ahol lecsapott rám a pisztollyal. Mi van ha agyrázkódásom van? Lehet, hogy ez a kisebbik gondom.
Légző gyakorlatokat végeztem, be és kifúj a levegő. Nem ért semmit, ugyanolyan stresszbe voltam.
Órák óta feküdtem egy helyben.
Legalábbis óráknak éreztem. Őszintén szólva, gőzöm sem volt, mennyi lehet az idő. Nem számoltam utána, mióta vagyok mozdulatlan. Egy kis idő után észrevettem, hogy tudom mozgatni az ujjaim, majd végre elmúlt a hatása zsibbadtságnak. Leküzdve az egyre jobban elhatalmasodó pánikot, kényszerítettem magam, hogy átgondoljam vajon mit tehetnék. Felültem és tapogatóztam, hogy mégis hova vagyok bezárva. Sima hideg falakat éreztem. Lassan felálltam és tenyeremet hozzásimítva a falhoz bejártam a teret. Három lépést tudtam megtenni összesen. Egy aprócska lyuk ahol vagyok, amin van egy ajtó, de nincs belül kilincse. Tovább tapogattam az ajtót és megtaláltam a kulcslyukat. Remegő ujjakkal eltoltam a lyuk reteszét és belenéztem. A látásom behomályosodott az éles fénytől, ami oda kint volt. Ezek szerint nem vakultam meg! Türelmetlenül vártam, hogy kitisztuljon a látásom. Egy férfi sziluettje jelent meg és el is tűnt a szemem elől. Görcsbe rándult a gyomrom. Mit akarnak tőlem?
A második kérdés, hogyan szabaduljak innen ki?
Kiborsozott a kezem a benti hideg levegőtől. Fáztam és szédültem, le kellett ülnöm. Végig tapogattam a zsebeimet, szerencsére ugyanazt a bordó pulcsit viseltem otthoni melegítőnadrággal. Senki nem vetkőztetett le, a belső szerveim megvannak. Elakadt a lélegzetem. Ugye megvannak?? Biztos éreznék valamit, ha nem így lenne - nyugtattam magam. A zsebeimben egy árva papír zsebkendő és egy mentolos cukorka volt. Semmi használhatót nem találtam a kijutásra. A hideg földön lefagyott a talpam, mert mezítláb voltam. Gondolkozz Elina, gyerünk! Sajnos senkitől nem hallottam arról, hogyan szabadulj ki a fogságból. Nem olvastam olyat; hogy mit tegyél ha elrabolnak.
Összerezzentem, mikor férfi hangokat hallottam közeledni. A falhoz simultam a lehető legtávolabb. A zár kattant és nyikorogva kitárult az ajtó. Becsuktam a szemem és elernyedtem, mintha még mindig ellennék kábítva. Ha túl akarom ezt élni, most nem harcolhatok. Hiába támadnák nekik, túl erőben lennének. Két férfit nem tudok legyőzni, de még egyet sem.
Nagy erőfeszítésemben telt, hogy mozdulatlan maradjak, mikor az egyik feldobott a vállára. A szívem a torkomban dobogott.
A két ember folyamatosan beszélgetett, miközben az egyik engem cipelt. Nem értettem amit mondtak, mert ahogy a nyelvet felismertem oroszokra tippeltem. Erősen ejtették ki a szavakat. Aki engem vitt halkan, de mély hangon szólalt meg. Lépcsőn közlekedtek egy darabig felfelé. Nem mertem felnyitni a szemem, nehogy észrevegyenek, de óvatosan a szempilláim alól kipillantottam. Félhomályos folyosón vittek valahova. Nekem olyannak tűnt, mint egy alagút. Az ereimben megfagy a vér, és remeg minden tagom, ha belegondolok, hogy legrettegettebb férfijával kell majd szembenéznem. Nem, nem akarom! Valaki segítsen!
Biztos vagyok benne, hogy hozzá visznek. Így szokott lenni nem igaz?
A pasas megállt és leemelt a válláról, majd elfektetett egy durva matracon. A társa szólt neki valamit oroszul, majd ott hagytak engem.
Doh szagot érzek és itt is hideg van. Félve nyitom ki a szemem. A fény szinte elvakít. Körbe nézek és összébb húzódzkodom. Ez egy cella. Mégis hol vagyok? Egy börtönben? Az lehetetlen. Semmi más nem volt a rácsozott helyiségben a matracon a vécén és a koszos mosdókagylón kívül. A rácsokon át egy nagy tér vett körül. Középen egy asztal pár székkel, az mögött egy ajtó. A kijárat. Nyomban felültem a szédülésem ellenére és keresni kezdtem valami eszközt vagy egy egérlyukat a rácsokon. Túl vastagok és stabilok ezek a rácsok. Nem véletlenül zárhattak be ide. Innen nem juthatok ki. Tudták. Pontosan eltervezték az egészet. A legdurvább az egészben, hogy már régóta készülhettek erre. Aztán eljött a tökéletes pillanat. Rick elmegy az összes emberével, mert ők a csalik. Egyedül hagy Jeffel, azután megölik őt és elrabolnak engem. Rick már biztos a keresésemet szervezi. Ezzel nyugtatgattam magam. El nem tudom képzelni mit érezhet. Azt a pofont az élettől, amit kapott és amit én kaptam soha nem felejtjük el. Csak találj meg! Kérlek!
Egy újabb szédülés hullám ment végig rajtam, ezért a matracra telepedtem, hogy elmúljon. Egy jó ideig feküdtem és szerintem elaludhattam, mert a hátamon fekve ébredtem fel. A végtagjaim elhidegültek a hűvös levegőtől ezért, minél jobban összehúztam magam, hogy felmelegedjek. Mostanra már az időérzékemet elvesztettem és az ablak hiányától nem tudtam, hogy este van vagy reggel. Mégis a legidegőrlőbb a várokozás volt. Amióta bezártak ide egy lélek sem jött le. Senki nem mondott beszédet nekem, hogy mért teszik ezt velem. A főnök sem látogatott meg, mint a filmekben. A szerencsémnek köszönhetően volt vizem és vécém. Viszont ennivalóm az nem volt és a gyomrom kilyukadt annyira korgott az éhségtől. Mit is olvastam, meddig bírja az ember étel nélkül?
Inkább előhúztam a zsebemből a cukorkát és elrágcsáltam és ittam a koszos csapból. Azután gondolkodtam, mit tudnék csinálni, hogy kijuthassak innen. Alaposabban átnéztem a zárka minden négyzet centijét és tervet kezdtem készíteni magamban. Nem akartam olyanná válni, aki nem tesz az ellen semmit, hogy elrabolták. Az első feladatom, hogy meg kell tudnom hányan vannak itt, hogy hol vagyok és hogyan juthatok ki, mert erre is gondolnom kell. Nem hagyatkozhatok Rickre, mert attól félek, hogy ha rám talál talán késő lesz.
Mély gyűlölet fogott el, ha csak Tonyra gondoltam. A szavaira emlékeztem vissza azon az estén. Ha nem is halok meg, de eljátszadoznak velem. Ami még rosszabb, mert tudtam miféle kegyetlen emberek. Nekik nem számít, hogy nő vagyok. Megfognak kínozni. Mentálisan fel kell készíteni magam az előttem váró eseményekre. Az elején kezdik, ami az jelenti... Kétségbeesés suhant át az arcomon. Kifognak éheztetni.
***
Gyűlöltem, hogy nem tudom mennyi az idő. A kemény matracon feküdtem, minél kevesebbet mozogtam, hogy az energiám megmaradjon. A táplálék hiányát vízzel pótoltam, de egy idő után gyomorgörcseim lettek. Fájt a hasam az éhségtől. A fejem még mindig lüktetett és rettenetesen fáztam. Idelent a fél sötétben ablakok nélkül a dohos levegőtől rosszabb lett az állapotom. A kapucnimat a fejembe húztam, hátha ad egy kis meleget. A hátamra fordultam és számolni kezdtem a téglákat.
Egy, kettő, három...
Mivan ha itt hagytak és ilyen lassan fogok meghalni? Legalább valaki megmondhatná nekem a sanyarú sorsomat. Tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét. És mi ez a néma csönd? Nem hallok egy árva zajt sem. Az alvás mellett döntöttem, de nem azért mert annyira fáradt voltam, hanem hogy ne a gyomorgörcseimre gondoljak. Az éhség nagy úr. Még "szerencse", hogy vizem van. Nehezen tudtam lehunyni a szemem, mert vagy a halottra gondoltam, akit lelőttem vagy Tonyra aki elárult illetve a kialakult helyzetre, ami engem érintett. Itt fogok megrohadni. Ásítottam, de nem voltam álmos, inkább kétségbeesett. A fal felé fordultam, hogy aludjak. Tartalékolnom kell az energiámat.