{{Spoileres a Mennyei tűz városára}}
Amikor Simon Lewis megismerte az Árnyvilágot és vele együtt a csodálatos Isabelle Lightwood-ot, minden túlzás nélkül az élete teljesen megváltozott. Azóta azonban rengeteg dolog történt, mert nem elég, hogy Simon vámpírrá, majd ismét mondénná változott, az Isabelle-el kialakított törékeny kapcsolata is meginogni látszott.
Egy teljesen átlagos iskolai napon Simont letámadta egy fura kinézetű pasas, oldalán egy fekete, felszegett állú és egy ártatlannak tűnő vörös lánnyal. Simon alapból furcsának találta a lányok testét beborító érdekes tetoválásokat, de amikor a férfi démonokról, árnyvadászokról és pokolról kezdett magyarázni neki, Simon azt hitte teljesen megőrült. A férfi is, meg ő is. Simon megtudta, mi történt vele és az árnyvadász barátaival az utóbbi hónapokban, mégsem az lepte meg a legjobban, hogy vámpír volt egy ideig, és a pokolban is járt (ahol aztán el is veszítette az emlékeit), hanem hogy Isabelle Lightwood, a fekete csoda, Simon barátnője volt. Igen, ő, Simon Lewis, a lúzer szemüveges a furcsa bandájával szerelmes volt Isabelle-be és ez az érzés teljes mértékben viszonzásra talált.
Simon többi emlékével együtt az Isabelle-el töltött perceik is kitörlődtek az emlékeiből, de Isabelle mégsem adta fel. Miután hagytak egy kis időt Simon-nak, hogy feldolgozza a sokkoló tényeket, amiket egyszerűen rázudítottak, Isabelle felhívta Simont és megkérte, hogy találkozzanak. A "megkérte" talán nem elég kifejező, ugyanis az árnyvadász lány minden bevezetést kihagyva csak annyit mondott: "Tíz perc múlva találkozunk a házatok közelében lévő étteremben."
Nos, talán nem ez a legmodorosabb meghívás, de Isabelle Lightwood már csak ilyen volt. Rideg és kőkemény, ellentmondást nem tűrő, ám mélyen legbelül nagyon nagy szíve volt.
Isabelle rövid, de hatásos üzenete után tizenegy perccel, Simon a fejét lehajtva kullogott az étterem végében lévő asztalhoz.
- Késtél - jelentette ki Isabelle szikrázó tekintettel.
A lány hosszú ujjú pulcsit viselt tekintettel a mondénokra, akik valószínűleg le sem vették volna a tekintetüket a rúnáiról.
Simon óvatosan helyet foglalt.
- Egy percet. - Legszívesebben azt is hozzátette volna, hogy Isabelle-nek nincs joga parancsolgatni neki, pláne nem kérdőre vonni egy perc késés miatt.
Isabelle megvonta a vállát és hosszú, bakancsba bújtatott lábait kinyújtotta az asztal alatt. Lábfeje megérintette Simon bokáját, mire ő azonnal elkapta a lábát. Isabelle ajka megremegett, de Simon nem volt biztos benne, hogy jól látta, ugyanis az egész legfeljebb két másodpercig tartott.
A kínos csendben végül Simon magához hívta a pincért és csokis süteményt rendelt. A pincér Isabelle-hez fordult, de a lány csak a fejét rázta, szemét le sem véve Simon-ról.
Mikor a pincér elment Isabelle megszólalt.
- Tehát mit csináltál az utóbbi időben, Simon?
- Semmi különöset. Új nevet próbáltam kitalálni a bandámnak, de a dolgok, amiket Magnus mondott eléggé összezavartak, szóval a legjobb ötletem a Pokoli vámpírok volt.
- Ez szörnyű - közölte a lány.
Ismét kínos csend. Simont némileg feszélyezte Isabelle izzó pillantása, amivel őt tanulmányozta, de megpróbalt nem is törődni vele.
- Na és te mit csináltál?
- Az Intézetben lógtam, démonokat öltem, tudod, csak a szokásos.
Simon - maga sem tudta miért - dühbe gurult. "Tudod, csak a szokásos". Nem, mégis honnan kéne tudnia? Csak néhány hete avatták be a dolgokba, még mindig nem tiszta neki minden, mégis honnan tudná mik a szokásos dolgok egy árnyvadász életében?
- Nem, Isabelle, nem tudom. Nem vagyok már Napjáró Simon, emlékszel? Nem emlékszem ezekre a dolgokra.
Isabelle meglepődött a Simon által használt hangnemen.
- Halkabban, mindenki minket néz - sziszegte idegesen.
Simon megrázta a fejét.
- Ne mondd meg, hogy mit csináljak! Lehet, hogy a régi énemnek parancsolhattál, de már nem így van. Lehet, hogy a régi Simon csüngött minden szavadon, de ő eltűnt, én pedig nem is ismerlek.
- Nem létezik régi Simon és új Simon, csak simán Simon - felelte a lány. - Akkor sem az vagyok már, akit szerettél. Nem vagyok sem vámpír, sem hős, sem a pasid, akit kedvedre utasítgathatsz. Fogadd el! - Ugyan! Valld be, hogy a szíved mélyén érzed, hogy fontosak voltunk egymásnak. Valld be, Simon! - Nem érzek én semmit.
Isabelle nyelt egyet, próbálta visszatartani kitörni vágyó könnyeit. Felkapta a székre akasztott táskáját és szó nélkül elviharzott Simon mellett. - Izzy... - szólt utána a fiú. - Már nincs jogod Izzy-nek hívni - kiáltotta vissza Isabelle és becsapta az ajtót maga mögött.
Simon magába roskadva ült az asztalnál, a sütijét piszkálgatva és csak arra tudott gondolni, hogy hazudott Izzy-nek. Amikor a lány ránézett, tényleg érezte a szívében, hogy fontosak voltak egymásnak, hogy valami erős volt köztük. De bármennyire is harcolt, úgy érezte ez az érzés már nincs jelen. A gyönyörű Isabelle Lightwood soha nem fogja az új Simont szeretni, bármennyire is akarja.
