Az étterem pontosan olyan volt, mint amilyennek Emma leírta. Minden bronz, barna, illetve ezüst színben pompázott, kellemes, meleg hangulatot keltve a vendégekben. A plafonról grandiózus üvegcsillárok lógtak, megvilágítva az asztalokat, melyeken minden pontosan volt elrendezve. Az kerek asztalok közepén egy-egy gyertya állt, meggyújtva, bronz színű kis tálkában, ami felfogta a lecseppenő viaszt. A tapéta leveles mintájú volt, ahogy a boltíven is mintha indák futottak volna végig, itt-ott egy-egy kis levéllel, vagy vasból formált virággal.
- Mintha a Tündérek Udvara lenne - jegyezte meg Kieran, ahogy Markkal és Cristinával az oldalán átsétált a boltív alatt.
- Annál azért barátságosabb - vágta rá Cristina.
A terem egyik félreeső pontjában foglaltak asztalt, nem akartak nagy feltűnést kelteni. Bár álcázták magukat, a mondénok nem láthatták sem az árnyvadászok rúnáit, sem pedig Mark és Kieran hegyes fülét vagy eltérő szemét, mind úgy gondolták, jobb meghúzni magukat.
Mark udvariasan kihúzta a széket Cristinának, majd Kierannal együtt ők is helyet foglaltak a kerek asztalnál. Cristina az ajkát harapdálva körülnézett. Majdnem minden asztalnál ketten ültek, csak néhány kivétel volt, hozzuk hasonlóan. Nem is csoda, elvégre február 14-e volt, a mondénok butácska ünnepe a szerelemre, úgyhogy Cristina kissé feszélyezve érezte magát a két fiúval, akik vele ellentétben egyáltalán nem tűntek idegesnek vagy zavartnak. Persze, ők általában nem törődtek az ilyesmivel. Kieran legalábbis biztosan nem, az arrogáns tündérherceget ritkán érdekelte más véleménye.
- Cristina? - szólt Mark, mire Cristina abbahagyta a bambulást. - Mit szeretnél?
- Hm? Hogy érted?
- Enni. Tudod, az étlapról.
Cristina hebegve a fejéhez kapott.
- Ó, tényleg, máris nézem.
A lányhoz hasonlóan Kieran is belemerült az étlap tanulmányozásába, egyszerűen semmit nem talált rajta, ami a fogára fért volna. Sóhajtva lapozgatta a szépen díszített, laminált étlapot, minden második oldal után megjegyezve, hogy a mondénok milyen förtelmesen táplálkoznak. Cristina végül megállapodott egy átlagos bolognai mellett, épp időben, ugyanis csinos, szőke pincérlány állt meg az asztaluk mellett, kedves mosollyal az arcán.
- Jó estét! Mit hozhatok?
Mark a kezébe vette az irányítást, rendelt magának és Cristinának is, majd várakozásteljesen Kieranra nézett. Amikor a tündérherceg végre felemelte a fejét, hogy a pincérnőre nézhessen, az nem tudta palástolni az érzelmeit, az ajka ''Ó''-t formázott, a szemei pedig elkerekedtek. Mark egy pillanatra megijedt, hogy az álcájuk valamiképp semmissé vált, és a lány Kieran fekete és ezüst szeme miatt csodálkozott el, de hamar rájött, hogy a fiú tündérségének semmi köze a lány reakciójához. A szép, határozott arcának annál inkább, bármennyire borús is volt a tekintete. Mark egy percig sem hibáztatta a lányt, amiért egy pillanatig mintha levegőt is elfelejtett volna venni.
- Öhm - köszörülte meg a torkát végül a pincérnő. - Önnek mit hozhatok?
- Semmilyen nemesebb étekkel nem tudnak szolgálni? - kérdezte Kieran, mire Cristina heves köhögőrohamot kapott. Kieran elég időt töltött már az emberek közt ahhoz, hogy átvegye az ő beszédstílusukat a tündérek fellengzős nyelvezete helyett, de néha-néha így is előtört belőle a régi szokás, ugyanúgy, mint Markból. Ez is egy olyan dolog, amiben neki soha nem lesz része - gondolta Cristina, mégsem volt szomorú miatta.
- Micsoda? Nemesebb étek?
- Elnézést, egy Cézár-saláta lesz neki - szólt közbe Cristina.
