Shadows | fordítás

You Look Like A Kitten

- Hé, Death Boy! - kiálltja Will, miközben besétál a gyengélkedőre néhány órával később. Én ezt az időt kihasználva annyit pihentem, amennyit csak tudtam.

- Szia Sunshine - válaszolom zavartan, Will pedig elvigyorodik.

- Tudod, úgy fekszel ott mint egy kiscica - mondja kuncogva. Némán meredek rá. - Sajnálom, Death Boy... De ez igaz - kacsint rám, mire csak szemeimet forgatom, de még mindig nem mondok semmit. - Egyébként, van egy jó hírem is számodra! - ugrik mellém az ágyra.

- Mi lenne az? - kérdezem és odébb csúszok, hogy a fejemet kényelmesen Will ölébe tudjam hajtani.

- Először is, ha akarsz, akár már ma visszaköltözhetsz a kabinodba és nem kell többé itt maradnod. A hátránya, hogy így is minden nap rád kell majd néznem, hogy beteg vagy-e - néz le rám egy édes mosollyal a száján, miután befejezte mondandóját. Őszintén, nem látom a rossz részét ennek, hisz mindennap látni Willt számomra csodásan hangzik és amúgy sem tettem volna másképp, miután kikerülök innen.

- Wow! Ez rettenetes. Nem is tudom hogy fogok túljutni ezen - csak úgy árad az irónia a hangomból.

- Látod Death Boy, mindig szükséged lesz fény a sötétségbe - mélyen a szemeibe meredek, amik most a szokottnál is jobban ragyognak.

- És lennél te az én fényem, Sunshine? - kérdezem a szemöldökömet megemelve, de egy könnyű mosoly az ajkaimon.

- Csak akkor, ha szeretnéd - suttogja, majd lejjebb hajol és puha, rózsaszín ajkát puhán az enyémre nyomja.

- Szeretném - válaszolom ugyanazon a hangom ahogy elhúzódik.

- Jó - mondja, mielőtt ajkát újra az enyémre illesztené, ezúttal egy szenvedélyes csókba kezdve, nem olyan gyengédbe mint az előző, és hagyom, hogy Will teljesen magával ragadjon.

Ő az egyetlen oka a boldogságomnak. Az egyetlen, aki képes akkor is mosolyt csalni az arcomra, amikor a padlón vagyok. Az egyetlen, aki segíthet megváltozni. Az összes problémám, depresszióm, szomorúságom és sötétségem ellenére Will megtalálta az utat, hogy túljusson ezeken, lebontsa a falaim, amit magam köré húztam és megtalálta az igazi énem a búra mögött. Megmutatta, hogy mindenki szerethető a nehéz sorsuk ellenére is. A boldogság megtalálható, még akkor is, ha csak egy valaki emlékszik rá, hogy nem vagyunk egyedül. Akkor is, ha az ellenkezőjét gondoljuk. Mindig lesz valaki, aki törődik veled. A magány ideiglenes és mindenki megtalálja azt a személyt, aki legalább annyira szereti, mint amennyire megérdemli, hogy szeretve legyen.

Ezért szeretem Willt annyira, Ő mindig mellettem van. Annak ellenére, hogy egyszer megbántott, és tudom, hogy fog még hasonló történni, ahogyan azt is tudom, hogy én is meg fogom bántani őt. Emberek vagyunk, és senki nem tökéletes, mindenki követ el hibákat.

Azonban, Will tökéletes számomra, még a hibáival is és a hiányosságaival. Ez teszi Őt valóssá, emberivé, és én így szeretem Őt ahogy van.

- Will? - suttogom, miután lihegve elváltunk egymástól.

- Igen? - kérdezi, hüvelykujjával az államat simogatva.

- Sze - ahogy végre elmondanám neki az érzéseimet, hangosan nyikorogva nyílik az ajtó és én ösztönösen ugrok távolabb Willtől.

- NICO! - hallom meg a sikolyát és amilyen hamar csak tudok felkelek, hogy karjaim közé zárjam.

- Hazel - mondom, mikor végre elérem és olyan szoros ölelésbe vonom a testvérem, amilyenbe csak tudom. Hazel a fejét a mellkasomra hajtja, néma könnyek folynak szeméből. - Ne sírj- suttogom neki és magamnak egyaránt. Eleget sírtam az elmúlt napokban, és néha csak el szeretném felejteni egy kis időre az egészet.

- Sajnálom - mondja és letörli a könnyeit arcáról - DE NICO DI ANGELO, HOGY MERTÉL ÍGY RÁM IJESZTENI? - üvölt rám. Soha nem láttam még ennyire dühösnek, soha.

Oh, Hádész! Ments meg kérlek...