Shadows | fordítás

Whatever, Sunshine

- Nagyon aggódtam miatta, Nico! - szorosan húzom vissza karjaim közé.

- Sajnálom, Hazel. Annyira nagyon sajnálom - suttogom a fülébe, majd fejemet a nyakába temetem.

- Minden rendben van, Nico. Most már jól vagy, és csak ez számít - mondja és egy puszit ad az arcomra - Csak soha többé ne csinálj ilyet - húzódik el tőlem és mélyen a szemembe néz.

- Nem fogok. Ígérem - egy kis mosoly jelenik meg az arcán.

- Most menj Willel, én meg majd elmondom a többieknek a híreket. És köszönöm, hogy a falon hagytad azt a lapot - Hazel felkel, és mielőtt elhagyná a gyengélkedő szobáját egy utolsó puszit nyomok az arcára.

Csak ott állok és figyelem, ahogy Hazel elhagyja a szobát, mikor egy pár kart érzek meg a derekam köré fonódni és állát pedig a vállamon pihenni. Gondolkodás nélkül kulcsolom össze ujjainkat Willel és fordítom oldalra a fejemet, hogy jobban lássam az arcát.

- Mi az? - kérdezem nevetve.

- És még te nem tudod, miért mondom azt, hogy aranyos vagy... - egy vállrándítással fejezi be a mondatát. Válaszul egy gyilkos pillantás küldök neki, mire nevetni kezd - Sajnálom, Death Boy. De ez igaz - mondja, és az orromra puszil, amin muszáj elmosolyodnom.

- Tökmindegy, Sunshine - kuncogva forgatom meg szemeimet.

- Death Boy, bármennyire is szeretnék egész nap itt állni és téged ölelni, mennünk kéne - puszil a vállamra. Amióta újra összejöttünk állandóan ilyen dolgokat csinál. Folyton megérint, megölel vagy megcsókol, amikor csak tud. Nem mintha panaszkodnék, de mégis. Olyan, mintha attól félne, hogy újra eltűnök. Nem kéne így éreznie. Ha rajtam múlik, mindig itt lesz mellettem és fordítva.

- Oké, Sunshine - fordulok meg ölelésében, hogy meg tudjam csókolni. Will egyből viszonozza azt, és szorosabban ölel magához - Menjünk - töröm meg a csókot, Will pedig bólint.

- Igen... - enged el. Kéz a kézben sétálunk ki a gyengélkedőből a 13 kapin felé.

Megborzongok, ahogy kilépünk az épületből. Látom, ahogy a Táboron túl havazik, szerencsére idebent nem. Ahogy a kabinom felé sétálunk, feltűnik, hogy mennyire kiürült a Félvér Tábor. Tudom, hogy a legtöbb táborozónak van családja és most velük vannak, de mégis olyan érzés számomra, mintha egy kihalt sivatagi területen mennénk át.

- Miért nincs itt senki sem? - kérdezem Will, mert furának hat, hogy nem látok senkit sem.

- A háború után nagyon sok félistent vesztettünk el, Death Boy. Szóval Kheirón úgy gondolta, jobb lenne, ha azokat, akiknek nincs családjuk kint, elvinni, hogy egy kicsit ők is jól érezzék magukat - magyarázza Will.

- Akkor, senki nincs itt?

- Természetesen nem, Death Boy. Néhányan itt akartunk maradni - mondja nevetve, én pedig pirulva hajtom le a fejemet a butaságom miatt.

- Hey - mondja lágyan és államnál fogva emeli fel a fejemet - Ha bármikor szeretnéd, hogy teljesen egyedül legyünk, csak szólj - suttogja fülembe, forró lehelete csiklandozza a nyakamat és szemeim tágra nyílnak szavai hallatán. Will kacsint egyet, majd nevetve sétál be a kabinomba és csukja be az ajtót maga mögött. Otthagyva engem mélyvörös színűre pirulva és hatalmas szemekkel bámulva az előttem álló ajtóra.

* * *

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam nektek új rész és még csak nem is hosszút. Ennek az egyik oka, hogy két és fél hét múlva kezdődnek a vizsgáim ( 10 tárgy, amiből 7-nek szóbeli és írásbeli része is van), és ezekre készülök, ezért nem is ígérek semmit folytatással kapcsolatban. Már csak pár fejezet van hátra, és az engedélyt a 2. évadra még nem kaptam meg, ez a másik oka, hogy ritkán vannak új részek. Remélem tetszett! Véleményeiteket bármikor szívesen olvasom, és köszönöm a kommenteket és a csillagokat az előző fejezethez! :) <3